Míg a nyolcvanas évek izmos akcióhősei a Reagan-korszak legfontosabb hívószavait keltették életre, addig mostanság az acélos idomok a midcult-drámákban kapnak fontos szerepet. A hatalmas termetű, erőtől duzzadó figurák az utóbbi években nem sebezhetetlen gyilkoló robotokként, hanem sérült lelkű, problémás hősökként bukkannak fel, kiaknázva a velük kapcsolatos nézői sztereotípiákban rejlő lehetőségeket. A kidolgozott test hangsúlyos ábrázolása markáns kontrasztba kerül a karakterek sebezhető érzelmeivel, így a feszes szövetek szimbolikus jelentéstöbblettel gazdagodnak. A hős impozáns fizikai kiterjedése a jellembeli deformációk, az emocionális tragédiák bizarr ellensúlyozásaként működik – elég csak a Pankrátor és a Bikanyak törékeny lelkületű izomkolosszusaira gondolnunk. A dán Teddy mackó szerethetően groteszk hősét hasonló fénytörésben mutatja, ám az említett elődöknél egy jóval direktebb és könnyedebb motívumrendszert használ.

Az erőteljes anyafigura fenyegető árnyékában élő, elszakadni és felnőni képtelen, gyenge akaratú és szelíd óriás kedves romantikával és humorral fűszerezett megváltástörténete többé-kevésbé kiszámítható ugyan, mégis működőképes. Az apró, ám pszichológiai fölényét kíméletlenül kihasználó anya, illetve az impozáns termetű, kiadós érzelmi zsarolással a manipulatív asszonyhoz láncolt testépítő fiú kettőse igen egyértelmű metaforája a torz szülő-gyerek viszonyoknak. A filmet íróként és rendezőként jegyző Mads Matthiesen ügyesen keveri az ismert paneleket, és a tökéletes főszereplővel, a szerencsésen megtalált helyszínekkel és hangulatokkal képes új színekkel gazdagítani a korábban már sokszor látott példabeszédet. Óriási hősünk a nyomasztó otthonból és az anya fojtogató jelenléte elől barátnőért egyenesen a messzi Thaiföldre repül, de az elkerülhetetlen, fájdalmas konfrontációt természetesen így sem kerülheti el. Matthiesen legnagyobb fegyverténye, hogy a hatalmas mamlasz folyamatosan a tragédia és vígjáték határán egyensúlyoz, kikacsintva a fajsúlyosabb családi drámák, az élesebb társadalomkritikák és a rózsaszín romantikus komédiák felé is.

A korábban hivatásos testépítőként dolgozó, majd visszavonulása után színészként is egyre sikeresebb Kim Kold vibráló jelenléte kulcsfontosságú a mű hatása szempontjából. A rendező maximálisan kiaknázza a férfi elképesztő fizikai adottságait, ezért mindig úgy komponálja a jeleneteket, mintha egy félénk elefántot zavart volna a miniatűr porcelánboltba. A főszereplő mellett valósággal eltörpülnek a tárgyak és a szereplők, az anyát alakító Elsebeth Steentoft bravúrja így éppen az, hogy képes egyszerre ijesztővé és sajnálatra méltóvá varázsolni a diktatórikus szülő figuráját. Kold szelíd, kisfiúsan bátortalan reakcióit a turisták pénztárcájára utazó hiénák és a törékeny asszony is azonnal kihasználja, hiába így a brutális erőfölény, ha hősünk félénkségét sikertelenül kompenzálva növesztett izmokat.

Matthiensen leginkább az anya-fiú kapcsolatra, az ő jellemeikre alapozza a karaktervezérelt narratívát, de a thai szexturizmus visszataszító ábrázolásával hatásosan bírálja a sajnos egyre kiterjedtebb jelenséget is. A címével ironikusan a főhős tétova kedvességére és testi adottságaira utaló Teddy mackó mégsem marad sokáig a kíméletlen realitások talaján, a rendező a pozitívabb fogalmazásmódot, a kedves és tanulságos mesét választja. Bár az alapanyagban benne rejlett a kíméletlen pszichológiai dráma, a mélyebb és kiábrándultabb társadalomkritika és a jellemformáló tragédia lehetősége is, a rendező a sötétebb tónusok helyett a kissé hiteltelenebb és unalmasabb, de kétségtelenül felemelőbb és szerethetőbb megoldásokat választja. Matthiensen ez utóbbi döntése nyilvánvalóan vitatható, az elsőfilmes rendező munkája minden hibája és kiszámíthatósága ellenére is egy rendkívül izgalmas főhőssel dolgozó, kifejezetten kellemes darab.