Valami egészre vágynak – Félvilág

 

 

Sergő Z. András2015. december 15.TéVé

 

Jól megidézett kor és magasfokú igényesség jellemző Szász Attila legújabb filmjére, a Félvilágra. A Tengerentúlon fesztiváloztatott tv-film egy este erejéig a mozivászonra is bekívánkozott. És noha a rendező korábbi, A berni követ című filmjét nem éri utol, erős színészi alakításaival azért mégiscsak igazán nagyvászonra illett volna… Kovács Patrícia, Gryllus Dorka, Döbrösi Laura és Kulka János a ’10-es évek kurtizántörténetében.

Dívik a kosztümös. Ez most már egész biztos. A ’60-70-es évek után kicsit mostohagyerek lett a műfaj, az elmúlt években azonban megint filmre került a második világháború előtti Magyarország. A Kossuthkifli 1848-ba, a készülő Budapest Noir a ’30 as évek Budapestjébe visz, de beillenek még a sorba az ’50-esévekben játszódó politikai krimik is (A vizsga, Szabadság – Különjárat). A Félvilág pedig, aminek a forgatókönyvét az elmúlt időszakban gyakori történelmi tablókat bemutató Köbli Norbert írta, az első világháború előtti utolsó pillanatokban játszódik. „Nincs pénz,” – mondja a Kulka János által alakított Max Schmidt – nyakunkon a háború” – fejezi be a mondatot, de azért hozzáteszi, a fiatal csinos cselédlány (Döbrösi Laura – végre nemcsak sorozatokban) azért megérne 200 ezret.

Merthogy ne szépítsük, erről szól a fél világ – szét kell tenni a lábat. Az a belépő egy teljes világba. Mágnás Elza (Kovács Patrícia), a szegény gyári munkáscsaládból érkező lány ezt tette, s az Orfeum valamelyik szeparéjában akadt a horgára a gazdag kiscelli bútorgyáros. A háború előtt gyilkosság áldozatává vált Elza igaz története Gryllus Dorka sötét titkokat rejtő karakterével lesz igazán érdekes. Elza – vagy ahogy a fiatal cselédlány, Kató hívja: a nagysága – komornája rajongással vegyített féltékenységi jelenetei a valaha volt kurtizán, ma már az egyház kegyeit kereső egyszerű asszony képében jelenik meg. Rózsi pattanásig feszülő merő ellentmondás, a színésznőtől mindeddig szokatlan karakter.

 

Mondhatni hát, hogy a remek karakterek remek környezetbe helyezett története elsősorban Köbli Norbert forgatókönyvíró erényeit méltatják. Mozifilmhez illő precizitás és igényesség jellemzi nem csak az ő, hanem a kiegészítő területek – jelmez, díszlet – pontosságát is. Ami előnye a filmnek, leginkább az a legjobban zavaró tulajdonsága is. Az aprólékos munka, ami egy ilyen teljesen önmagába záródó, pontos képet fest a korról és embereiről, elveszi a figyelmet a lélektani drámáról. Az ősszel érkezett előzetesek sokkal inkább krimit sejtetnek. Hogy az alkotók előélete, a teaserben megjelenő államrendőrség, a thrillerre vágott előzetes vagy valami egészen más teszi ezt, nem tudom, mindenesetre a film hangulata valami egészen más. Egy hasonlattal élve az előzetesek után vihart vártam, a film alatt viszont ködöt éreztem. Sejtelmes, sokat takaró, árnyakat mutató ködöt, amihez hasonlót a nyitójelenetben láthatunk a Duna partján, ahogy éppen a folyóba eresztik a pórul járt Elzát. Mindezt keverték egy kis történelmi mesével: a film elején megemlített Jean d’Arc karaktere előrevetíti a nagysága és komornája történetét. A paraszti sorból nagy társadalmi magasságokba emelkedett Johanna ugyanakkor sosem volt mindig minden szempontból elfogadott. Ez a kettősség, ez a tudat neki is vesztét okozta.

De lehet, hogy így jobb. Döbrösi Laura ártatlan vidéki kislány karakteréhez jobban illik ez a fajta csöndes jelenlét. Hiszen egyértelmű, hogy a történet gyújtópontjában a Pesten cselédmunkát kereső, valószínűleg fiktív vidéki lány, Kató áll, aki mintegy magában hordozza a két nő – a félvlági kurtizán, Elza és a mindig visszafogott, már-már mártír Rózsi – jelenlévő vagy potenciális tulajdonságait. Kató Elza halála után dönthet: átveszi a szerepét, vagy hű marad tisztságához.

Bizonyos értelemben határfilm a Félvilág. Az elmúlt években egyre erősödő magyar műfaji film ezzel a darabbal elért egy mérföldkövet: az eddigi nem várt sikerek után Szász Attila filmje most érezhetően nagy elvárásnak tudott megfelelni. Ez eddig idehaza csak a szerzői filmesek kiváltsága volt.

..........................................................................................................................

ARCPLASZTIKÁVAL A MÚLTTAL SZEMBEN

Phoenix bár

színes, feliratos, német romantikus dráma, 98 perc, 2014 

 

A traumatizált arc és múlt restaurálásának lehetetlenségét feszegeti Christian Petzold új filmje. A Phoenix bár az eltékozolt nagy lehetőségek filmjeként vonulhat be a német rendező filmográfiájába.

„Rekonstrukció… illetve hát helyrehozatal” - hebegi zavartan Nelly barátnéja, mikor a koncentrációs tábor túlélésének nyomait eltüntetni hivatott közelgő plasztikai műtétről beszél. A kor orvostechnikai színvonalának megfelelően a műtét alapvetően jól sikerül, de az eredetivel való hasonlóság jóindulattal is csak részleges. Ez a kiinduló szituáció egyből figyelmeztet arra, hogy a film nem közvetlenül a holokauszttal, hanem a borzalom utáni továbbélés, a túlélés stratégiáival foglalkozik. Vagyis nem az a kérdés, hogy pontosan mi történt Auschwitzban, hanem az, hogy vajon a traumával való tudatos együttélést, továbbélést választjuk, vagy inkább megpróbáljuk felülírni, elfelejteni, elfojtani, és úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna.

 

A saját eredeti arcát jórészt elvesztő Nelly Lenz – Nina Hoss sematikus, fád alakításában – szíve szerint ez utóbbi utat választaná, szeretne visszatalálni háború előtti önmagához, és ezzel együtt a világba és a férjébe vetett hitéhez – az ártatlansághoz. E problémafelvetés azért érdekes, mert megkerüli a holokauszt ábrázolásának, tárgyalásának két legfontosabb paradigmáját. Az elsőt Alain Resnais Éjszaka és köd című 1955-ös dokujához szokás kötni, amely a koncentrációs táborokban készített archív felvételeket a jelen képeivel keveri, Resnais egész munkásságához hűen arra híva fel a figyelmet, hogy a régit és újat keverő emlékezet az igazság letéteményese. Vagyis nem önmagában az „objektívan” feltárt múltat, hanem annak emlékezetünkben meglévő, közvetlen vagy mediálisan közvetített nyomait kell vizsgálnunk. Ezzel szemben a nyolcvanas évek közepére egy évtized alatt elkészülő Lanzmann-féle Shoah azért volt fontos, mert a nyilvános emlékezetképek helyett a túlélő egyéni traumáján alapuló tanúságtételre fekteti a hangsúlyt, miközben az archív képi anyagok tilalmát állítja (ezen alapul a Saul fiát érő francia kritikai ellenszenv).

 

A Phoenix bár különlegessége tehát abban rejlik, hogy elvileg az individuális traumán alapuló tanúságtételről szólhatna, ám a főszereplő nem az emlékezést (Resnais) vagy a tanúskodást (Lanzmann), hanem a felejtést választja. Ilyen értelemben a rekonstrukció, a műtét, ha nem is képes a traumatikus életszakasz teljes kitörlésére – hiszen nem tudunk visszatérni a megelőző állapothoz –, a sérülések eltüntetésére alkalmas. A sérülés látványától megszabaduló, nem deportált férjét felkutatni kívánó Nelly végül akarata, szándéka ellenére válik tanúvá, így története végül a feldolgozhatatlan traumáról szól.

 

A történet alakulásának fontos eleme, hogy nem egy, hanem két rekonstrukcióval találjuk szemben magukat – mivel ez elég hamar kiderül, nem árulunk el titkot. Az amerikaiak Phoenix nevű bárjában (innen a cím) mosogató Johnny, Nelly férje, nem ismeri fel az őt megtaláló, halottnak vélt nőt, de a hasonlóságot észrevéve megpróbálja felhasználni az örökség megkaparintására. Ehhez arra törekszik, hogy a megfelelő hajviselet, kézírás és ruhák révén Nelly háború előtti szimulákrumát állítsa elő – teszi ezt annak ellenére, hogy a dolgot közelről ismerő nő többször figyelmezteti, nem így néz ki az, aki néhány hete szabadult a lágerből. Azzal, hogy a korábbi ismerősök régi Nelly iránti vágyára apellálva nem feltételezi, hogy azok ezen fennakadnának, egy a filmben csak alig érintett, de rendkívül fontos dologra reflektál. Az ilyen típusú, a traumát meg nem történtté tevő rekonstrukció nem a túlélők, hanem a ki tudja minek köszönhetően itthon maradtak (elkövetők, ügyeskedők, árulók) érdekét, bűntudatuk csökkentését szolgálja. Lanzmann épp ezért tekinti mindennél előbbre valónak a túlélő traumáról való tanúságtételét.

 

Mindezek azonban olyan problémafelvetések, amelyek a film alapjául szolgáló, '60-as évek elején íródott regényben is megtalálhatók, így az a kérdés, hogy mit tesz ehhez hozzá a film médiuma. Ebből a szempontból számomra az a leginkább érdekes ebben az adaptációban, hogy nagyon nyilvánvalóan rámutat arra, hogy Christian Petzold, a kortárs német film egyik legkiemelkedőbbnek tartott alakja mennyire nem tud képben gondolkodni. Amellett, hogy maga a történetmesélés minden momentuma rendkívül irodalmias, szövegben történik, arra sem figyel, hogy a rekonstrukció ebben a formában elsősorban képi probléma. Azon túl, hogy az orvos és a barátnő a műtét alapjául szolgáló régi fotókat nézegeti, semmi sem utal arra, hogy itt nem (csak) egy identitás, hanem egy kép helyreállításáról, restaurálásáról van szó.

 

Korábbi, nagy kritikai sikert aratott munkáiban Petzold amerikai műfajokat vagy konkrét történeteket, filmeket európaiasított, vagyis látott el a sztorin túlmutató mélységgel, illetve a képkezelésben és színészvezetésben megmutatkozó nyerseséggel. Legutóbbi két munkájában viszont megfordította az irányt, és európai (illetve főleg német) témákat kezdett el amerikaiasítani. E tendencia előző darabja, a Barbara még kifejezetten jól sikerült, hiszen az NDK szorításában vergődő orvosnő története, a néhány modorosra hangolt fordulat, jelenet ellenére a nagyszerű színészi munkának köszönhetően mély emberi dimenziókkal tudta átitatni a kelet-európaiak számára jól ismert történet kliséit.

 

A Phoenix bár projektjét ellenben leginkább a ’győztes csapaton ne változtass’ elv határozta meg, ezért is került újra Nina Hoss és Ronald Zehrfeld a fő szerepekbe. Ezúttal azonban az amerikai melodráma rosszul értelmezett, így kiüresedett manírjai nem hagytak helyet a papírmasé figurákként mozgó színészeknek, akik ahelyett, hogy jelenlétükkel megvalósítanák, pusztán végrehajtják a forgatókönyv utasításait. A Phoenix bárt azért vártam kifejezetten nagy érdeklődéssel, mert a rendező azt a Harun Farocki videóművészt kérte fel közreműködőnek a forgatókönyvben, aki az elmúlt két évtized során a holokauszt kortárs művészeti feldolgozásában teoretikusan, érzelmileg és vizuálisan talán a legizgalmasabb munkákat produkálta. Petzold azonban nem tudott a lehetőséggel élni, így egy ellágyított, a konkrét történeten kívül nem sok asszociációt lehetővé tevő tucatmunkát hozott létre, amely ennek ellenére azért több alkalommal képes valóban magával ragadni a nézőt.

 

(Gyenge Zsolt, Revizor, 2015.08.06.)

 

 

 

...........................................................................................................................

Fel! (Up)

színes, magyarul beszélő, amerikai animációs film, 96 perc, 2009

 

Carl egy remeteként élő, mogorva öregember. Felesége halála óta magányosan és visszahúzódva éli mindennapjait. Az öreg ház körüli földeken már mindenhol felhőkarcolók állnak, de ő senkinek nem hajlandó eladni hajlékát, hisz oly’ sok emlék köti oda. Egy nap, mikor már a kilakoltatás szélén áll, eldönti, hogy megvalósítja régi álmát, amit feleségével szőttek.

Mindig is az volt a vágyuk, hogy elrepülnek a nagy vízeséshez, de mire meglett a kellő pénz, a felesége eltávozott. Egyik éjszaka, léggömbárusi tapasztalatát kihasználva, lufikat erősít a házához, hogy messzire repüljön vele és vissza sose térjen. Ám szerencsétlenségére magával repít egy cserkészfiút is, aki már egy ideje a ház körül ólálkodott, hogy begyűjtse utolsó plecsnijét. Így hát ketten vágna bele életük legnagyobb kalandjába.

 

 

 

Carl és Ellie élete 

Gyönyörű 4 perc a párkapcsolatról, a szerelemről, a  szeretetről, a meg nem valósult álmokról, az öregségről és a halálról szavak nélkül. 

 

 

 

 

...........................................................................................................................

 

 

Szexterápia

(The little death)

ausztrál, 95 perc, 2014.

rendező: 

Josh Lawson

forgatókönyvíró: 

Josh Lawson

zeneszerző: 

Michael Yezerski

operatőr: 

Simon Chapman 

 

szereplő(k): 

 

Maeve

Bojana Novaković

Glenn

Ben Lawson

Paul

Josh Lawson

Dan

Damon Herriman

Richard

Patrick Brammall

Maureen

Lisa McCune

Kim

Lachy Hulme

 

 

 

 

„A Szexterápia ügyesen lavírozik a szexualitást kereszttűzbe állító fekete komédia és a pszichológiai kérdéseket felvető családi dráma között, miközben a kertvárosi környezet a társadalmat sem kíméli. A színész-rendező Josh Lawson debütálása sikeresnek mondható, figyelemre méltó sitcom jellegű alkotása kellemes szórakozást kínál mindazoknak, akik szeretnének végre jót nevetni és az enyhén perverz szexuális irányultságoktól sem riadnak vissza. Vigyázat: a pillanatnyi nevetés után önkéntelenül is elgondolkodunk saját viszonyainkról!

Az angol cím The Little Death, mint ahogyan az lenni szokott, sokkal találóbb és többet is árul el a történetből, mint a magyar fordítás. Az eredeti cím ugyanis az orgazmus eufemisztikus kifejezése, pontosabban az orgazmus utáni szinte az eszméletvesztéssel, egyfajta kisebb halállal hasonlatos állapot leírása. Sokan bármit megtennének azért, hogy ilyesfajta fiziológiai állapotba kerülhessenek, de mi van akkor, ha kiderül, ez csak igen szokatlan, perverz módon érhető el a vágyakozók számára?

A történet öt hétköznapi, kertvárosi halandóról szól, akik felfedezik magukon a halhatatlanság érzéséhez vezető furcsa, olykor bizarr utat, majd különféle módokon reagálnak, végül lesz, aki tovább lép, illetve, aki elbukik. Ötükből négy stabil párkapcsolatban él, azonban idővel kiderül, mindenkinek vannak titkai, akárcsak Stepfordban vagy a Lila akác-közben élő feleségeknek. A nyomasztó kertvárosi idill mélyén szunnyadó démoni erők esetenként felszabadulhatnak, ahogyan ez a Kék bársonyban vagy a Twin Peaksben is megtörténik, rosszabb esetben a műfaj horrorba fordul át (Rémálom az Elm utcában, Halloween), olykor pedig szépen, lassan, csendben megfojtanak, mint az Amerikai szépség Lesterjét, vagy a Jégvihar valamikori szerelmeseit.

 

A négy elővárosi pár közül, a rendező alakította Paul nehéz helyzetbe kerül, ugyanis barátnője, Maeve (Bojana Novakovic) legvadabb szexuális vágya, hogy váratlanul egy belevaló férfi megerőszakolja. Paul először tiltakozik, majd szorgosan nekilát a feladat megoldásának, pontosabban megrendezésének, amelynek kifutását nem sok választja el egy kisebb tragédiátóll. Phil (Alan Dukes) és Maureen (Stephanie May) története azonban nem kerüli el a tragédiát, pedig az összes sztori közül ez indul a legviccesebben. Phil szomnofíliás, amelyet „alvó hercegnő szindrómának” is neveznek, mivel csillapíthatatlan szexuális izgalmat érez, amikor feleségét aludni látja. Dan (Damon Herriman) és Evie (Kate Mulvany) kapcsolata szintén kudarcos véget ér, az isteni szikra, miszerint egy tehetséges színész lakozik benne, egy jól sikerült szexuális szerepjáték közben gyullad.

Személyes kedvencem a nem mindennapi vágyak közül, amely Richard (Patrick Brammall) és Hedvig (Kate Box) küzdelmei során bontakozik ki. Richard apját váratlanul halálos szívroham éri, ekkor döbben rá Hedvig, attól indul be, ha kedvesét könnyezni, sírni vagy zokogni látja. Végül a film csúcspontja, egy jelnyelvvel kommunikáló szokatlan pár Sam (T.J. Power) és Monica (Erin James) távbeszélgetése, amely során Monica tudatára ébred, hogy izgatják az obszcén telefonbeszélgetések. A szekvencia tele van nyers energiával és érzelemmel, ami nem utolsó sorban a színészek természetes játékának és hitelességének köszönhető.

A különböző parafíliák vászonra vitele önmagában nem újdonság, a szexualitás és annak nem megszokott irányultsága, esetenként bizarrsága a B-filmeknek és az exploitation filmeknek is kedvelt témája. A Szexterápia persze nem nevezhető exploitation alkotásnak, hiszen a film vezérfonalát éppen a történetek adják, nem egyfajta látszat-történetet látunk sok-sok megszakított szexjelenettel. Azonban az mindenképp elmondható, hogy a filmkészítő a szexualitás örökérvényű adukártyáját veti be annak érdekében, hogy igazi emberi drámákat jeleníthessen meg a vásznon.

Ilyen értelemben a betegesség, normalitás és szexualitás egymás mellettisége képezi a film fogalmi vázát, akárcsak a film műfaja szintjén is előképnek tekinthető, kanadai Variációk szexrecímű vígjáték, amelyben öt (illetve öt és fél) pár életét ismerhetjük meg egy éjszaka alatt. Sok a hasonlóság, a Variációk a szexre is szex és szerelem fogalmait boncolgatja, ellaposodott kapcsolatok, csalódott szerelmesek, egyéjszakás kalandok. A keretes szerkezet itt is megfigyelhető: míg a Szexterápiában egy-egy nagyobb fordulóponthoz érkezve hagyjuk magukra a szereplőket, addig a Variációk a szexre párjainak sorsát  egy másfél órás szexjelenet során érthetjük meg az előjátéktól az utójátékig.

 

A Szexterápia középpontjában nem csak az áll, hogy humorosan megismertet velünk különféle extrém szokásokat, hanem a felelősségvállalásról és arról, ha rosszul reagálunk, nem csak számunkra, de a körülöttünk lévő emberek számára is nemkívánatos következményeket okozhatunk. A film finoman belemászik a fejünkbe és a sok nevetés közepette megkérdőjelezi a normalitás fogalmát, hogy elgondolkodjunk, elég bátrak vagyunk-e ahhoz, hogy elismerjük és felvállaljuk, kik is vagyunk.”

Filmtekercs , Szin Karolina

 

.........................................................................................................

Változatok a házasságra

(Ils se marièrent et eurent beaucoup d'enfants)

francia filmdráma, 2004, 100 perc

 

 

"Vincent és Gabrielle házassága bensőséges, de mindkettőjüknek hiányérzete van. Vincent nem érzi Gabrielle-t elég gyengédnek, ezt szeretőjétől, Géraldine-től kapja meg. Gabrielle megérzi, hogy Vincent-nek van valakije, ezért szomorú, időnként elsírja magát. De nem hagyja el Vincent-et, mert szereti őt, és nem csalja meg, mert hűséges. Egy lemezboltban összetalálkozik egy férfival, akit felruház az álomlovag jellemzőivel. Míg Vincent szeretőjében találja meg Gabrielle alternatíváját, Gabrielle az álomlovagban Vincent alternatíváját. Végül Vincent nem hagyja el Gabrielle-t, és Gabrielle is csak álmaiban hagyja el Vincent-et. Az ok a Változatok a házasságra című francia film (Yvan Attal, 2004) alábbi jelenetében látható: sem Vincent, sem Gabrielle senki mással nem tud ekkora önfeledt csatát vívni, mint egymással. És a vége egy lágy és finom szeretkezés." (Dr. Gerevich József )

 

 

................................................................................................................................................................................

 

Két test egy lélek (Dead ringers) 1988.

 

 

David Cronenberg kanadai rendező életművét áttekintve látható, hogy a témája a személyiség integritásának elbizonytalanodása, széthullása. Ennek oka lehet valamilyen testen belüli parazita (Paraziták 1975), egy telepata betörése az egyén szellemi világába (Agyfürkészők 1981), a modern technika vívmányának nem-emberi működése (Videodrom 1983, Légy 1986), a személyek duplikációja ( Két test egy lélek 1988), a nemi jellegzetességek és a szexuális  szerepek radikális átértelmezése (Pillangó úrfi 1993, Karambol 1996), vagy az egyén identitásának a rögzíthetelensége (Pók 2002, Erőszakos múlt 2005, Gyilkos ígéretek 2007). A háttérben több esetben a társadalmi és technológiai fejlődés nyomán kialakuló elidegenedés áll. (Pálos Máté)

Emellett Nemes Z. Márió szerint megpróbálja újrafogalmazni filmjeiben az emberi létezés határait, mániákus érdeklődéssel vizsgálja az emberi test metamorfózisait és deformációit.

 

Jelen filmje egy egypetéjű, megszólalásig hasonló ikerpárról szól, akik Torontóban egy jól menü nőgyógyászati klinikát működtetnek, együtt dolgoznak, együtt élnek.

 

A forgatókönyv Bari Wood és Jack Geasland: Twins c. regénye alapján készült, a könyv Stewart és Cyril Marcus testvérpár igaz történetét dolgozza fel. 1975-ben holtan találtak a testvérpárt manhattani lakásukban, halálukat kábítószer elvonás okozta. Cronenberg olvasta az Marcus testvérek haláláról szóló szalagcímeket, s úgy gondolta ezt a történetet érdemes volna elmesélni.

 

 

Az ikerség kérdése mindig is izgatta az embereket, különös hiedelmekről tanúskodnak az etnológiai források. Vannak olyan törzsek, ahol az ikreknek nagy kultuszuk volt. De gyakrabban fordult elő, hogy az ikrek életben tartása nem volt kívánatos. Nem emberinek tartották az ikerszületést. Vagy azt tartották, hogy  az egyik gyermek apja nem legitim, vagy attól tartottak, hogy a különnemű ikrek incesztuózus viszonyban éltek az anyaméhben. Volt amikor csak az egyik gyermeket ölték meg, volt hogy mindkettőt, előfordult, hogy az anyát is.

 

Az ikrek én-fejlődése jelentősen eltér a nem ikrekétől. Már a szoptatás során megoldhatatlan problémák jelentkeznek. Ha egyszerre szoptat az anya, akkor nem tudja mindkettővel egyszerre tartani a szemkontaktust. Ha külön, akkor az egyik szopik, a másik sír, azaz túlzottan is késleltetett lesz a szükséglet kielégítése.

A tükröző ikertárssal való állandó vizuális konfrontáció lassan egyfajta vizuális inkorporáció révén történő primer identifikációt eredményezhet. Az ikrek egymás identifikációs tárgyai lesznek.

A lacani koncepció alaphelyzete, hogy a kisgyermeket, amikor először belenéz a tükörbe, édesanyja tartja, mert még nem lenne képes önállóan megállni a lábán. A bébi így a tükörben a mamával alkotott kettősét – mint egy szoborcsoportot – egy Gestaltnak, alakzatnak véli, amely azonban csalóka káprázat csupán. Ez a tükörkép (az anya-gyerek szoborcsoport) a gyermek számára „a Dolgot”, a vágy tárgyát jeleníti meg.

 

A tükörstádium funkciója, az első én-vázlat megteremtése. Ez Lacan szerint a hatodiktól a tizennyolcadik hónapig tart, s lényege, hogy a gyermek saját testét, amely még koordinálatlan, amely fölött nincs még kontrollja, mégis egészként érzékeli, azonosulva tükörképével ugyanúgy, ahogyan az anya testével és más gyerekek testével azonosul.

 

Az ikreknek nemcsak az anyától kell diffferenciálódniuk, hanem az ikerpárjuktól is.

El kell jutniuk a percepció bizonyos fokú érettségére ahhoz, hogy az ikerpárjuktól függetlenül létezőnek foghassák fel önmagukat.

Főleg az egypetéjű ikrek sok csodálatot kapnak a külvilágtól, ugyanakkor az anyjuktól fele annyit. Előfordul. Hogy egyfajta kollektív nárcizmusba menekülnek, ill. az öncsodálat helyett az ikertársat idealizálják.

 

Az egypetéjű ikrek személyisége nem azonos, hisz már a méhen belül is érvényesülhetnek eltérő hatások. Általában azt látjuk, hogy a személyes énjük (szelfjük) mellett kifejlesztenek egy „mi-szelf”-et is amelynek kiegészítő funkciója van. Saját gyenge pontjukat a másik erősségével kompenzálják. A közös szelftől nem mindig sikerül megválniuk, és sokszor nem is akarnak megválni. A szülőtől való normális infantilis dependencia mellett az ikreknél kialakul egy erős kölcsönös dependencia az ikertestvérrel is. Ez a személyiségfejlődés során az ikertestvérhez könnyen fixálódhat. És ebből az infantilis függőségből néha nagyon nehéz az érett függőségbe átmenni. Kereshetik a totális identitást, amelynek révén valamiféle fúzióval stabilabb, tökéletesebb identitást érnek el, mint önmagukban. Emiatt jellemző rájuk az egymás iránti ellenséges indulatok tagadása, ill. más védekezési mechanizmusok használata, mivel ez veszélyeztetné az egységet. 

 

A filmbeli ikreknek is mélyen összefonódik az életük, mintha ketten tennének ki egy embert. „A magát antikarteziánusnak valló rendező szerint az ikerség „metafora a tudat és a test totális összefonódására”. Az ikerség, az iker-lét (hogy van egy másik is belőlem) azért veszélyes, mert az egyediségnek, az egyszeriségnek fontos része a test egyedisége is. Az ikerség pedig fenyegeti ezt, tehát mélyen támadja az egyszeri és megismételhetetlen szubjektum identitását.” (Pintér Judit Nóra Test és tükör, Cronenberg filmvászonra vitt testképei Lacan pszichológiájának tükrében Filmvilág, 2012. március)

 

 

Beverly és Elliot kialakította a közös szelfjüket, egymást kiegészítve. Ez az erős dependencia fixálódott. Beverly az érzékenyebb, érzelmesebb, ő jeleníti meg az ikrek nőies részét. Inkább visszahúzódó, nincs a reflektorfényben, a háttérben végzi a tudományos kutató munkát, anyagyűjtést. Elliott áll a  közönség előtt, nem szorongó, extrovertált, láthatóan imádja a figyelmet, a szereplést. Ő az, aki aktívan elcsábítja a nőket, majd átadja a testvérének. A nők nem tudnak erről a kis játékról. Elliott meg is fogalmazza, hogy nélküle Beverly nem élne szexuális életet, képtelen lenne a csábításra. Ez a szerepfelosztás mindkettejüknek megfelel, egymást kiegészítve érik el a totális identitást.

Azonban megjelenik a színen a NŐ.  Claire színésznő, rengeteg szexuális kapcsolata volt, de tartós párkapcsolatról nem mesél. Amiatt keresi fel a klinikát, mert szeretne gyermeket. Sajnos súlyos méhfejlődési rendellenessége miatt ez lehetetlen. A forgatókönyv most is a szokásos, Elliott elcsábítja, majd átadja Beverlynek, aki azonban beleszeret a nőbe. Ez azonban felborítja az eddigi egyensúlyi állapotot.

Beverly egyre inkább próbál leválni a testvéréről, a differenciáció vágyott, de szorongást keltő is. Ezt mutatja Beverly álma is, ahol a két testvért összekötő köldökzsinórt próbálja átharapni Claire. A saját szelf előtérbe kerülésével megjelenhet a rivalitás, az elnyomottság, a harag érzése is. Az infantilis dependencia most Clairehez  köti Beverlyt. Claire hosszabb időre elutazik a munkája miatt, ezt képtelen elviselni a férfi. Elkezdődik az összeomlás. Egyre több drogot szed, a realitáskontrollja súlyosan sérül. Képtelen ellátni a munkáját. A nők mutánsokká válnak, csak furcsa eszközökkel lehet őket vizsgálni, melyet Beverly fejleszt ki e célból. Elliott próbál segíteni, de a közös identitás a „mi-szelf” ismételt előtérbe kerülése miatt ez nem lehetséges. Míg korábban valamennyire meg lehetett különböztetni a két férfit, most az azonosulás teljes a szétesésben. A különválás csak testi szinten lehetséges, megszabadulni a másiktól csak műtéttel lehet. Beverly az általa megálmodott nőgyógyászati műszerrel végzi ezt el, szétválasztja a lelki sziámi ikreket,  Elliott a vizsgáló asztalon hal meg. Egy ideig úgy tűnik, hogy leválás sikerrel jár, Beverly rendbe teszi magát, felöltözik, összepakol, felhívja Clairet. Majd visszamegy és ő is meghal. Ugyanis, ha az egyik meghal, a másik is: a lelki sziámi iker lét nem különbözik a testitől. „Beverly tulajdonképpen a magában hordozott Másikat próbálja elpusztítani – aki történetesen tényleg egy másik ember, ezért teste elpusztításával lehet csak elpusztítani.” (Pintér Judit Nóra Test és tükör, Cronenberg filmvászonra vitt testképei Lacan pszichológiájának tükrében Filmvilág, 2012. március)

 

 

 

.........................................................................................................

 

 

Plasztik szerelem (Lars and the real girl)

színes, magyarul beszélő, amerikai-kanadai vígjáték, 106 perc, 2007 

rendező: 

Craig Gillespie

forgatókönyvíró: 

Nancy Oliver

zeneszerző: 

David Torn

operatőr: 

Adam Kimmel

 

 

szereplő(k): 

 

Lars

Ryan Gosling

Dagmar

Patricia Clarkson

Karin

Emily Mortimer

Margo

Kelli Garner

Gus

Paul Schneider

 Lars (Ryan Gosling - Törés, Half Nelson, Drive) egy kedves, érzékeny, szégyenlős, szorgalmas, lelkiismeretes, egyedülálló fiatalember. Egyszóval az idilli, vagy, hogy úgy mondjam, utópisztikus keresztény erények birtokában van... de valami mégis "hibádzik" nála. Róla szól a Plasztik szerelem.

 Az elsőfilmes Craig Gillespie dráma-vígjátékában (lehetetlen katalogizálni a műfajt) Lars gondtalanul éli agglegényéletét bátyja, Gus garázsában. Egészen addig, míg sógornője, Karin állapotos nem lesz. Az összefüggést először észre sem vesszük, csak a később felbukkanó pszichológusnő fogadóóráin bontakozik ki. A pszichológus pedig csak azért kerülhet a kisvárosi idillbe, mert Lars egy napon bemutatja első barátnőjét, Biancát, aki szintén kedves, érzékeny, szégyenlős, szorgalmas, lelkiismeretes, csak egy baj van vele: a teremtő(je) eredetileg szexuális segédeszköznek szánta. 

A többiek eleinte nem hisznek a plátói szerelemben, de látva Lars igyekezetét, és ismerve őszinteségét, mégis befogadják a furcsa párost. Biancát (aki a megszólalásig hasonlít Angelina Jolie-ra, csak sokkal jobban tud disztingválni, és eléggé decensen öltözködik) mindenki hamar megkedveli, egyre több helyre hívják: a helyi butikba modellnek, a kórházba önkéntes ápolónőnek, házibuliba és... a templomba. Mindez természetesen egyes egyedül Larsnak szól, így lesz az egész film egyfajta fordított megváltásmisztérium. Larsnak végig kell járnia nemcsak a boldogság, a valakihez tartozás, de az aggódás, a féltés, a félreértés, a harag, a féltékenység és végül újra a magányosság kálváriáját, míg végre a maga jogán felnőhet.

A történet nem a most divatos altesti komédiák irányába megy, hanem az alaphelyzet ismertetése után a fenti meglepő fordulatot veszi. A készítők el mertek játszani a gondolattal, mi van akkor, ha Lars egy olyan közösség tagja, amely nem kérdez, csak elfogad, nem bírál, csak segít, nem kér, csak ad. Hogy a film mégse tekinthető keresztény tanmesének, az nem csak a folyamatosan jelenlevő, jól felépített helyzetkomikumoknak köszönhető, hanem az egyedi látásmódnak.

A film Lars gyógyulását követi végig, úgy, hogy csak a legvégén érthetjük meg, mi is történt és miért kellett így történnie – annak ellenére, hogy mi is mindvégig intenzíven vele voltunk: a kalandjain az egyik percben zokogtunk, a következőben pedig röhögtünk. Lars elméje, és annak köszönhető lelki felépülése csodálatra méltó: anélkül játssza újra és értelmezi a vele történeteteket (élete traumáját), hogy bárkinek is ártana vele.

 

A film nem csak az alapötlettől és a kidolgozástól csodálatos, hanem főként a színészek játékától. Larsot ugye Ryan Gosling alakítja a tőle megszokott makulátlan hitelességgel, Karin figuráját a tündéri Emily Mortimer kelti életre, Gust pedig a nálunk még viszonylag ismeretlen, sokoldalú (színész, rendező, író) Paul Schneider játsza. Rajtuk kívül is az összes mellékszereplő, sőt, az egész kisváros remek és autentikus.

Én a filmet a pszichológiatanításban tananyaggá, legalábbis segédanyaggá tenném. Nem a lexikális ismerethalmazt gazdagítaná, hanem az olyan esettanulmányok sorát, ahol a szereplők nem csak kartoték adatok, hanem hús-vér emberek. Rájuk lehet egy kicsit csodálkozni: íme, az ember.

(Filmdroid)

 

 

 .................................................................................................................................................................................

 

Elemi szerelem (Une rencontre)

színes, magyarul beszélő, francia romantikus dráma, 81 perc, 2015 
rendező: 

Lisa Azuelos

forgatókönyvíró: 

Lisa Azuelos

operatőr: 

Alain Duplantier

 

 szereplő(k): 

 

Elsa

Sophie Marceau

Pierre

François Cluzet

Anne

Lisa Azuelos

Éric

Alexandre Astier

Julien

Arthur Benzaquen

Hugo

Niels Schneider

Valérie

Stéphanie Murat

 

Igazán bátor témaválasztás egy romantikus családi film esetében a házasságtörés. Kockázatos, ingoványos talaj, de az Elemi szerelem nagyon okosan kerüli el a buktatókat.

Ráadásul nem csak elkerüli őket, de emellett hitelesen, alaposan és ítélkezés nélkül járja körül a párkapcsolatok egyik legnagyobb (és sajnos nagyon gyakori) problémáját. A sikeres írónő és egyedülálló anya, Elsa (Sophie Marceau) egy estélyen megismerkedik a boldog házasságban, tökéletes családban élő Pierre-rel (François Cluzet), és első pillanattól kezdve izzani kezd közöttük a levegő. Az egész világukat megrendítő vágy és szimpátia ellenére is mindkettejük számára tabunak számít egy közelebbi kapcsolat. Pierre tényleg szereti feleségét, rajong a családért és mindazért, amit ez jelent neki, Elsa egyetlen kőbe vésett szabálya pedig az, hogy nem kezd nős pasikkal. De amilyen egyszerű ilyen kijelentéseket tenni, annál nehezebb tartani magukat hozzájuk, ha a kísértés testet öltve megjelenik az életükben.

Legtöbbünknek a szituációra adott első reakciója valószínűleg egy óriási nem lenne, de a film során egyre inkább árnyalódik a kép. Nem arról van szó, hogy a házasságról kiderülne, nem is olyan tökéletes, mint amilyennek elsőre tűnik, csupán a dilemma olyan lélektani aspektusait mutatja be, melyek miatt egyre nehezebbé válik karakán véleményt nyilvánítani. És az író-rendező Lisa Azuleos (aki a feleséget is alakítja egyben) sem teszi ezt. Vezet minket és gondolatainkat, bemutatja az óriási érzelmi löketeket, de nem tör pálcát senki feje felett, mégis kellemetlenné teszi az „affér” kritikusabb pillanatait.

Bár egy óriási klisének is tűnhet a sztori, az ügyes, csavaros forgatókönyvnek köszönhetően kiemelkedik műfajából, na meg persze a már említett témaválasztás miatt. Az pedig külön dicséretes, hogy a főként családi vígjátékokat forgalmazó MTVA ezt a filmet is be merte vállalni.De nem csak emiatt élvezhető az Elemi szerelem. A színészek egytől-egyig remekelnek. Sophie Marceau-ról már megint el kell mondani, hogy gyönyörűbb, mint valaha, minden pillanatban uralja a vásznat, és – talán magánéletének köszönhetően – hibátlanul ölti magára az egyedülálló anya szerepét. François Cluzet viszont hiába van ugyanannyi ideje a színészi pályán, mint Marceau, a felé támasztott elvárások az Életrevalók óta drasztikusan megnövekedtek. És bár a játékát ezúttal sem lehet kifogásolni, a szerep nem adott neki akkora bizonyítási lehetőséget, hogy emiatt ismételten piedesztálra emeljék.

Úgy tűnhet, a történet miatt egy nagyon komoly filmről van szó, ugyanakkor mégis könnyed, varázslatos hangulat lengi be a filmet. A fülbemászó, mégsem unalomig hallott slágereknek köszönhetően egy keserédes életigenlés járja át a nézőt, amit helyenként még emlékezetesebbé tesz a kreatív kamerahasználat és a játékos vágás.

Nem egy filmtörténeti mérföldkőről van szó, sőt, saját műfaját sem újítja meg az Elemi szerelem, de okosan és tapintatosan beszél egy létező, és gyakran egyoldalúan bemutatott élethelyzetről.

 (Filmtekercs)

 

 

 

.................................................................................................................................................................................

Elemi részecskék 

(Elementarteilchen, 2006)

 

 

 

 

Az Elemi részecskék igen kemény film, a főszereplők szexuális élete nagyon nem stimmel. A középgeneráció drámája, de groteszksége és gúnyossága miatt sokszor vicces is. A hatvanas években születettek beleőrültek szabados szüleikbe, és a világot egyébként is fölöslegesen túlbonyolítják a nemi gerjedelmek - szól az üzenet.

 

Az Elemi részecskék hősei féltestvérek. Mindkettőnek sanyarú a szexuális élete, az egyik túl sokat akar, a másik pedig túl keveset. Miközben végignézzük sokszor nevetséges kalandjaikat, rendkívül lesújtó képet kapunk a világról. A filmnek nincs feloldása, mert a szabadosság és a klónozás között nem ismerkedhetünk meg az ivarszervek használatának helyes mértékével. Igazán súlyossá teszi az alkotást, hogy a tanulság inkább a klónozásra, vagyis a szexmentes életre szavaz.

A film ugyan több mint 100 percen keresztül a szexről szól, de egyetlen izgató jelenet sincs benne. A vágyak, a vágy kiélésének kísérletei és a vágy elfojtása is egyaránt szánalmas gondolatnak és cselekedetnek tűnik. A film nem prűd, de nem is durva, hanem egyszerűen ízléstelennek ábrázolja a szereplők viszonyát a szexhez. A legjobb példa erre a táborozós rész. A túlfűtött szereplő elutazik egy new age jegyében szervezett ezoterikus nudista nyaralásra, ahol szánalmas negyvenesek keresik a gyönyört és a megvilágosodást. A remek helyzeteket és karaktereket felvonultató jelenet-sorozatban az önfeledt mámor pillanatai borzalmas idétlenséggé válnak. Az önbecsapás és az infantilizmus üli nászát az összegyűlt, kiéhezett holdkórosok helyett. A hős féltestvére ezalatt sikeres felnőtt tudósként barátkozik a szex gondolatával.

A film egy negatív utópiaként is értelmezhető. Eszerint a szexuális forradalom után felnőtt generáció összezavarodott, és örökre kamasz maradt. A hősök téblábolásai, szüleikkel kapcsolatos furcsa viszonyuk mind a tizenévesek világát idézik, csakhogy ők már felnőttek és ezért nevetségessé váltak. Konzervatív kiáltvány is az Elemi részecskék, hiszen az eredendő bűn az anya viselkedése volt, aki hippikommunákban kereste a kielégülést, ahelyett hogy otthon vigyázott volna a fiaira. A fiúk így képtelenek voltak felnőni.

Közben valódi és komoly problémákat is boncolgat a film, csak mindent túlpörget és elvisz az abszurd irányába. Az öregedés, a házasságok kiégése, a magány: mind olyan problémák, amelyek hétköznapinak és ismerősnek tűnnek első ránézésre. Csak itt kicsavartan és túlzásokig erősítve találkozhat velük a néző, és ettől bizonytalanságot kelt a film. Ez most komoly?- hangozhat a kérdés. A film inkább tűnik komolynak, akkor is, ha felvonultatott példái sarkosak. Nyilván nem minden késő harmincas és negyvenes perverz vagy aszkéta, de hogy a szex nem csak a gimnazistáknak túl bonyolult, az jól alátámasztott és hiteles problémafelvetése a filmnek.

Miközben játékos és vicces a film, torokszorítóak és átélhetők a felnőttes, valódi gondok, még ezen az infantilis szűrőn keresztül is. Ettől izgalmas és jó a film, mert a gúnyos hülyéskedés és a valódi dráma határait teljesen összemosták. Igazi katarzis és igazi fájdalom van ebben a filmben, minden idétlenkedése és abszurditása ellenére is. Az alaphelyzet nem hétköznapi, de a megpróbáltatások lényege olyan, amit bárki átélhetett már a nézőtéren ülők közül. Ezeknek a futóbolondoknak a dilemmái finoman ábrázoltak és érthetők.

Ráadásul a történet sodró lendületű, a visszaemlékezésekkel teletűzdelt történet gyorsan halad. A hosszú beszélgetések is tele vannak feszültséggel, a kórházi analízis alatt röhögni és sírni is lehet, egyszerre. Komoly és felnőtt filmmé áll össze az Elemi részecskék, hiába látunk onanizáló tinédzser fiút. Ehhez mérten inkább intellektuális kaland a megtekintése. Az Amerikai pitevéresen komoly felnőtt változata, bár a magyar címe az Elemi ösztön-re utal.

( Origo, Dr. Igó)

 

...............................................................................................................................................

 

Két filmet ajánlanék, mindkettő a kamaszkor kríziseit jeleníti meg, s bár más-más korban játszódnak, az alapproblémák változatlanok. 

Emlékeztetőül: a pubertáskor három alapvető  feladata:

1. Szülőkről való fokozatos érzelmi leválás, elszakadás
2.  A szexuális szerep személyiségbe való beépítése, az identitás újjászervezése és stabilizálása
3.  A jövőbeli társadalmi szerepre való szocializáció (pályaválasztás, társadalmi normák beépítése a személyiségbe).

 

 

Egy különc srác feljegyzései - The perks of being  a wallflower(2012)

 

A sárgaviolaság előnyei- Egy kölünc srác feljegyzései

Vághy Anna (Filmtekercs)

„- Te láttad az Egy különc srác feljegyzéseit?” Vajon azok az emberek, akik filmcím fordításra adják a fejüket, belegondolnak-e néha, mennyire felhasználóbarát a fordításuk? Ha az ember a kevéssé hívogató magyar cím ellenére, valamilyen oknál fogva megnézné az eredeti nyelven: The Perks of Being a Wallflowercímű filmet, garantáltan kellemesen fog csalódni. Charlie, a főhős ugyan inkább átlagosnak mondható, a film viszont különlegesre sikerült – minden benne van, ami egy határátlépésekről szóló tinifilmben benne kell, hogy legyen – mindeközben a film maga is átlépi a tinifilm műfajának határait.

 

A film

Tíz és húsz között mindannyiunk életében bekövetkeznek bizonyos rituális határátlépések, melyek a tinifilmekben variálódnak ugyan, de általában jól ismert klisékbe burkolózva jelennek meg. A zsáner pontosan erre a sorsközösségre épít – azonosulunk a film főhősével, aki ugyanúgy átesik első csókon, az első maghatározó tanár élményen, az első drog élményen, szerelmen, majd a film vége felé elveszti a szüzességét. Ezek a rituális határátlépések az EKSF című filmben ugyancsak sorra bekövetkeznek, szerencsére híján az afféle romantikus, életszerűtlen vetítésnek, amelyben a szereplők sokkal szebbnek, okosabbnak és gazdagabbnak tűnnek fel az átlagosnál, hogy felületet képezzenek a célközönség rajongásának, amint a Spinédzserek vagy a Kegyetlen játékok című remekművekben láthattuk. Jól ismert és gyakran használt kliséje a műfajnak a klasszikusan egy szerelmi ügylet miatt kitörő bunyó az iskolai ebédlőben – természetesen ebben a filmben is szétverik egymást az ebédszünetben, avval az extrával, hogy egy titkos homoerotikus viszony robbantja ki a verekedést.

A határátlépések velejárója a jellemfejlődés, amely ebben a korban szükségszerű, nevezhetnénk felnőtté válásnak is. A tinifilmek gyakorta építenek ennek egy túlromantizált és végletes megoldására, ekkor forog kockán az úgynevezett pretty woman-szindróma, amely valahonnan Shakespeare Makrancos Katájától eredeztethető – a főhős a cselekmény fordulatai által jelentős és látványos átalakuláson megy keresztül, amely többnyire előnyére szolgál, ezért a közösség befogadja, máris kész a happy ending, azaz a komédia. A 10 dolog, amit utálok benned, illetve aCsaj nem jár egyedül című filmek kéz a kézben a jéghegy csúcsai ebből a szempontból – az előbbi ezek közül egy szabadon értelmezett Shakespeare-adaptáció. Az EKSF-ben Charlie személyiségfejlődősének kezdő-, és végpontja között gyanúsan jól látható ív húzódik, amint az amerikai filmek világában annak lennie kell. Az introvertált, már-már szociopata tinédzser (wallflower, ahogy az angol mondja), aki hiába tudja a választ a kérdésre, nem mer jelentkezni az órán, a film végére a tanár és a lányok kedvencévé válik, megszűnik láthatatlan lenni – beavatottá, a közösség tagjává válik.

A filmben kissé zavarosan ugyan, de van egy állítás, miszerint Charlie-nak komoly problémái vannak. Ezek a problémák nem feltétlenül írhatók le egy bizonyos trauma tüneteiként, mint általában a tinifilmekben. Felejtsük el tehát az eddig látott kliséket, melyek mentén xy, klasszikusan árván maradt vagy félárva főhősnek beilleszkedési problémái vannak. Itt jólét van, vannak jófej szülök (kettő, ráadásul együtt), mégis folyamatosan ott lebeg a tragédia lehetősége, anélkül, hogy kiderülne, mitől is félünk pontosan, és leginkább, hogy miért. Elhangzik párszor, hogy Charlie legjobb barátja korábban meghalt, illetve van valamiféle furcsa becsípődése a nagynénjével, aki szintén halott, emellett időnként lát és hall dolgokat, elsötétül a világ, ő pedig kifordul önmagából. Charlie lelki folyamatainak van egyfajta analitikus kivetülése a filmben, de mivel nem ezen van a hangsúly (hiszen ez a film közel sem egy mélylélektani elemzés), marad egy olyan érzés az emberben, hogy el kellene olvasnia a regényt ahhoz, hogy teljessé váljon a kép. Hogy a film kérdőjeleket hagy maga után az kétségtelen, de nem feltétlenül baj. Nem volna ördögtől való az ötlet Stephen Chbosky részéről, a film alapanyagául szolgáló könyv szerzőjétől, egyben a rendezőtől: ha a film végére meg is válaszol bizonyos kérdéseket, a nézőt olvasásra inspirálandó, másokat nyitva hagy.

A beavatottságot egy mostoha testvérpár barátsága jelenti Charlie számára, kiknek jóvoltából végre elindul az élete abba az irányba, melyben sorra bekövetkezhetnek a korának megfelelő határátlépések. Mindkettejükért rajong, egyikükbe bele is szeret. Az átalakulás kezdő és végpontjának egyik emblémája a filmben egy David Bowie dal, melyet az első együtt töltött estéjükön hallgatnak, majd egész filmen át ezt a számot keresik, míg valamelyikük meg nem találja a Heroes-t – így kerek az élet. Emma Watson és Ezra Miller karaktere elválaszthatatlan egymástól, együtt válnak igazán izgalmassá, ők a valódi különcei a filmnek, Charlie pedig a Wallflower, aki általuk valóban kivirágzik, lesz belőle sárgaviola (hisz a wallflower egy virágot is jelent).

 

 

..........................................................................................................................

Egy lányról (An education) 2009. 

 

A tizenhat éves Jenny London külvárosában él a múlt század hatvanas éveiben. A kislány nemcsak szép, de okos is, szülei örömére egyetemre készül, miközben csellón játszik és franciául tanul. Egy esős nap Jenny találkozik a harmincas Daviddel. Miközben lassan románc bontakozik ki közöttük, a férfi valóra váltja mindazt, amit a lány a legmerészebb álmaiban gondolt. Bevezeti a társaságba, az éjszakai élet forgatagába, még Párizsba is elmennek. Jenny megízleli a szerelmet és a szabadságot, és ennek hatására elhanyagolja a tanulást, otthagyja az iskolát.

 

http://revizoronline.com/hu/cikk/2250/egy-lanyrol/?cat_id=4&first=0

 

 

 

..........................................................................................................................

 

 

Milyen régen láttam ezt a filmet, mely hosszú ideig a legmeghatározóbb filmélményem volt! Mindenkinek ajánlom, aki szereti az érzékeny, melnkólikus fimeket, és hozzá Forgách András kiváló kritikáját. 

Szerelemre hangolva 2000 színes, magyarul beszélő, hongkongi-francia-thaiföldi romantikus dráma, R: Wong Kar Wai

http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=3268

 

 

..........................................................................................................................

http://www.filmtett.ro/cikk/2035/luca-guadagnino-io-sono-lamore-i-am-love-szerelmes-lettem

 

..........................................................................................................................

Szerelmes lettem (Io sono l'amore)

színes, feliratos, olasz filmdráma, 120 perc, 2009 

rendező: Luca Guadagnino
forgatókönyvíró: Luca Guadagnino, Barbara Alberti, Ivan Cotroneo, Walter Fasano
zeneszerző: John Adams
operatőr: Yorick Le Saux
jelmeztervező: Antonella Cannarozzi
producer: Luca Guadagnino, Marco Morabito, Tilda Swinton
vágó: Walter Fasano

szereplő(k): 
Tilda Swinton (Emma Recchi)
Edoardo Gabbriellini (Antonio Biscaglia)
Flavio Parenti (Edoardo Recchi Jr.)
Alba Rohrwacher (Elisabetta Recchi)
Pippo Delbono (Tancredi Recchi)

 

 

 

 

 

 

 .................................................................................................................................................................................

Disconnect (2012)

„Felhívjam? Fel kéne hívni. Á, nem, majd később. Vagy nem is, inkább ráírok chaten. Igen, majd holnap ráírok. Azt hiszem.”

Ismerős a modern társadalmunk rohanó életének cseppet „antiszoc” gondolatmenete, mely például épp a közösségi hálón történik meg? Ismerős, hogy az internet különböző oldalain titkos avatarok, nicknevek és profilok mögé bújunk, elszemélytelenedünk s ezzel vállaljuk a kockázatot, hogy talán olyan emberek ülnek a „billentyűzet másik végén” akik a tőlünk megszerzett információt kihasználva kárt okoznak nekünk? Ismerős, hogy baj esetén könnyebben vallunk ismeretleneknek a privát dolgainkról, mint a hozzánk közelálló embereknek? Többek között ezekről is beszél Henry Alex Rubinfilmje, a Disconnect.

 

A három hasonló történet három különböző fonalon indul el és a film egy-egy pontján rövid időre találkoznak, egybemosódnak. Egy introvertált, zenéért bolonduló, meg nem értett kamasz kissrác minden különösebb ok nélkül társai gonosz játékainak céltáblája lesz s egy ártalmatlan ’hecc’ miatt sorsa tragikusra fordul. A kisbabájukat elveszítő pár hónapok óta nem tud mit kezdeni az életével, gyászuk jövőjüket is kilátástalan feketébe öltözteti amint lassan elhidegülnek egymástól. A karrierista fiatal riporternő pedig a nagy sztorira vadászik, mely bejuttathatja végre az országos tévébe, viszont azt nem veszi észre, hogy önös érdekeit követve mindenkin átgázol és veszélybe sodorja magát és a környezetében lévő embereket.  A film a különálló történeteket egy központi (és több kisebb kapoccsal) rántja össze, ugyanis a szereplők mind az online arcnélküli chatelés világban keresik a megoldást problémáikra, életválságaikra s nem a szeretteiktől, barátaiktól kérnek segítséget, iránymutatást, nem kommunikálnak egymással, ami azért nagyon szomorú, mert sajnos igaz, nem fikció. Azt bizonyítja, hogy sokszor könnyebb egy ismeretlen személynek kiönteni a lelket nem szándékolt terápiás jelleggel mert a másik oldalon ülő beszélgetőpartner objektív tanácsokat ad, nem ismer és így nem ítélkezik, s nem bánt mert távol van. Könnyebb vigasztalásra lelni hasonló élményeket megélt emberekkel, kapcsolódni és összefogni. A film érdeme viszont, hogy ennél a pontnál, mint sok más dráma, (Trust) nem áll meg, nem időzik körbejárva azt, hanem ugródeszkaként alkalmazza és átfordul thrillerbe. A bajban lévő szereplők kezükbe veszik az irányítást és megpróbálják helyrehozni a helyrehozhatatlant.

Véleményem szerint általában azért nem olyan népszerű az a dráma műfaj mely kizárólag az emberi kapcsolatokra fókuszál, mert sokszor unalmas párbeszédekbe, túlságosan is érzelgős, monoton jelenetekbe torkollik. S ha nincsenek húzó karakterek, jó színészek és minimum egy lendületes kamerakezelés/vágás (ami megint csak nagy kihívás ha a cselekmény nagy részét a hosszas monológok, párbeszédek teszik ki) végig nagyokat és nehezeket pislogva  bámuljuk az egész filmet várva a tragikus tetőpontot a vége közeledtéhez, hogy felkiáltsunk: „Na, tudtam, hogy ez lesz!”.  Az Ütközések (Crash)vagy akár a Bábel lábnyomaiban lépkedve itt is egymást követik az események, csavarodnak a szálak miközben folyamatosan próbáljuk kitalálni, hogy mi lesz a következő lépés és külön örülök neki, hogy nem az, amire elsőre számítunk, vagy lehet mégis, de másabb formában. Több dolgot nem is szeretnék elmesélni a történetről, azt szeretném, ha mindenki maga indulna felfedező útra.

A forgatókönyv már így is ötös kapott, de mi a helyzet a színészekkel? A „cyber-bullied” srác elfoglalt munkamániás ügyvéd apját az a  Jason Bateman játssza akiről gatyi vagy közepes vígjátékai miatt már épp kezdtünk lemondani, szerencsénkre hitelesen aggódik és harcol fiáért, de igazából magát akarja felszabadítani a szülői mulasztás terhe miatti lelkiismeret furdalás alól.   Frank Grillo (Zero Dark Thirty, Gangster Squad), a magánnyomozó, egyedülálló szülő és Alexander Skarsgard (Battleship, Melankólia) a reményvesztett ex-tengerészgyalogos férj, szintén apáskodnak inkább korrektül, mint kiemelkedően. Végső soron a sok szereplő (beleértve a tinédzsereket is) együttes játéka nagyon tetszetős.  A zenei aláfestés kellemes, megható és főleg a vége felé erős és dinamikus.

A következőkben egy ügyes technikai megoldást magasztalok fel és elmélkedősen fejtek ki a befejezéssel kapcsolatban szóval aki szeretne teljes vizuális tudatlanságban nekikezdeni a filmnek az ugorjon egy bekezdést a cikk végére az értékeléshez. Köztudott, hogy más médiumokkal ellentétben – mint a könyv vagy videó játékok – a film mindig hátrányban lesz addig, amíg a passzív képek mutogatása mellett nincs egy élelmes rendező akinek célja a művészi gyönyörködtetés mellett aktívan bevonni a nézőt a filmbe – ami persze bitang nehéz. A játékokban saját döntés alapján irányítunk, a könyvek olvasásakor fejben világokat teremtünk, de a film kapcsán legfőképp passzívan nézünk és befogadunk. Mégsem kezelhetjük a mozgóképeket puszta reprezentációnak, azért nem, mert a benne levő érzelmeket, reakciókat reprodukáljuk, tehát újrateremtjük, amit látunk/hallunk, „sokszorosítjuk” (azonosulási folyamat során a nevetések hallatán kacagunk, félelem láttán elfog a rettegés stb.) és produkáljuk, teremtünk (megijesztenek, szorongunk; egy rejtélyt kapcsán morfondírozva keressük a megoldást). Csak azért írom körül ezt az egészet, mert még olyan filmet nem láttam amelyben a lassításnak vagy a lassított jelenetnek – pár másodpercre ugyan de – nem csak reprezentációs, vizuális élményt keltő célja van, hanem kihasználja, hogy az előző másfél órában a már teljesen bevont közönség pár másodperc alatt totálisra aggódja magát és fejben kalkulálhasson. A lassításos jelenet egybe esik a mozink tetőpontjával, szereplőink tized másodpercek alatt zsigerből, hirtelen döntenek, hogy beteljesítsék sorsukat. Ugyanakkor a nézőközönség szerencsés egy fajta szóval a rendező megadja a lehetőséget, hogy mi legalább lepörögessük az elménkben a lehetséges befejezések tárházát és reagáljunk, mérlegeljünk, ellenkezzünk, döntést hozzunk a kimenetel mellett és ezzel aktívan részt veszünk, izgulunk, ami több mint kiemelkedően szimpatikus megoldás. (Személy szerint többek között egy hangos, hosszú: „Neeeeeee”-vel reagáltam le.)

Tehet nem maradt más természetesen, minthogy újra csak ajánljam eme igen intelligens film megtekintését és ha most ezt a cikket éppen ráérősen olvasod otthon, miközben egy közeli ismerőseddel chatelsz, akkor ne tétovázz, hívd meg egy sörre, szedd a sátorfád és irány kifelé a virtuális valóságból az igaziba. Ablak bezár. Kapcsolat bont.

(FilmDROID)

 

 

..................................................................................................................................................................................

Dan Gilroy Éjjeli féreg (Nightcrawler) c. filmje bemutatja, hogy a gátlástalan média miképp szolgálja ki a nézők egyre fokozódó szenzációigényét, s ebben a világban milyen típusú személyiségek lehetnek sikeresek. „Ha vérzik, vezet – If it bleeds, it leads” hangzik el a filmben, azaz, ha elég véres a felvétel, akkor vezető hír lehet. A főszereplő, Lou Bloom (Jake Gyllenhaal) kezdetben piti tolvajlásokból él. Majd a véletlen folytán meglátja, hogy ezen a területen sikeres lehet, egyre szenzációsabb felvételeket szállít a hírcsatornának. Lou Bloom okos, simulékony, manipulatív pszichopata. Morális gátak nélküli self-made- man, aki az internetről tanul mindet, ezeket bármilyen helyzetben, hibátlanul alkalmazza, de ezek a mondatok száraz, betanult frázisokká válnak. Végtelenül udvarias, fantasztikusan hazudik, nem jön zavarba. Egyedül él egy kis lakásban egy szobanövény társaságában, érzelmi kapcsolatai nincsenek. A film során egyre több határt lép át, melyben a hírcsatorna igazgatója, Nina (Rene Russo) támogató partnere. Lou asszisztense Rick ( Riz Ahmed) mivel  képtelen ezeket a morális gátakat átlépni, áldozattá is válik.

A főszereplő az embertelensége ellenére kitartó munkával megtalálja a módját, hogy sikeres polgárként beilleszkedjen a mindennapokba.  S talán ez a legszörnyűbb a világunkban. 

 

........................................................................................................................................................................................

Egy gyönyörű film az identitáskeresésről, az egyéni és társadalmi traumákról. 

.........................................................................................................................................................................................

Daminán Szifrón Eszeveszett mesék c. szkeccsfilmje hétköznapi alaphelyzeteket és átlagembereket mutat be, majd egy-egy mindennapi életből ismert frusztráció kibillenti a szereplőket. A civilizáció jelmeze hirtelen lehullik, az indulatok gátolatlanul áramolnak, az ösztönök tombolnak. Az argentin rendező erre már a film elején utal, mikor vadállatok képeiből tart vetítést. Aki kedveli az abszurd, groteszk filmeket, annak tetszeni fog.  

 

........................................................................................................................................................................................

 

Érdemes megnézni ezt a Tornatore filmet!

Senki többet

(La migliore offerta / The Best Offer)

 

színes, magyarul beszélő, olasz romantikus dráma, 124 perc, 2013 

rendező: Giuseppe Tornatore
forgatókönyvíró: Giuseppe Tornatore
zeneszerző: Ennio Morricone
operatőr: Fabio Zamarion
producer: Isabella Cocuzza, Arturo Paglia
vágó: Massimo Quaglia

szereplő(k): 
Geoffrey Rush (Virgil Oldman)
Jim Sturgess (Robert)
Donald Sutherland (Billy Whistler)
Sylvia Hoeks (Claire)
Dermot Crowley (Lambert)
Philip Jackson (Fred)
Liya Kebede (Sarah)

 

Virgil Oldman az egyik vezető aukciós ház világhírű antik műértője. Ám amennyire otthonosan mozog a műtárgyak világában, annyira magányos az emberi kapcsolataiban. A hatvanharmadik születésnapján azután felhívja a Claire nevű rejtélyes nő, és a segítségét kéri a családja birtokában lévő művészeti gyűjtemény eladásában. Virgilt egyre inkább elbűvöli a különös lány, aki csak vastag falakon és nehéz ajtókon keresztül halandó kommunikálni vele. Sajátos kapcsolatuk örökre megváltoztatja az életét.

 

A filmet megnézve a főszereplőről, Virgilről eszembe jutott Freud értekezése az anális karakterről (Jellem és anális eroticizmus). Rendszeretet, makacsság, takarékosság, e hármas személyiségjellemzőt tartotta Freud jellegzetesnek ezeknél az embereknél.

 Ferenczi szerint az ilyen személyiségű embereknél az anális erotika pénzvággyá alakul, gyűjtenek, felhalmoznak megtakarítanak.

 Karl Abraham szerint az anális elakadás esetén, azaz, ha az anális erotika túlsúlyban marad a pszichoszexuális fejlődésben az utána következő fallikus erotika felett, akkor - különösen férfiak esetében-  az a tudattalan tendencia alakulhat ki, hogy az anális funkció valójában produktív tevékenység. Az ilyen emberek viselkedése erősen kötődik a pénzhez, szeretnek pénzt, értéktárgyat ajándékozni, gyakran válnak mecénássá, jótevővé. Minél korlátozottabb a férfias aktivitás és produktivitás, annál jobban érdeklődnek a birtoklás, a tulajdon, a tulajdonlás iránt. A pénzzel kapcsolatos fukarság áttolódhat az időre is: az idő pénz.

 

Manapság inkább kényszeres (vagy anakasztikus) személyiségzavarnak nevezzük, ha a perfekcionizmus és a hajlíthatatlanság már kora felnőttkorban jelentkezik, és átszövi az egész személyiséget.

 

Szegényes érzelemkifejezésük miatt nehezen megközelíthetők, fokozott náluk az intellektualizáló hajlam.

Kontrollálják az érzelmeiket, a másik embert is, kritikára igen érzékenyek, de megbántottságot, haragot alig mutatnak.

Humortalanok.

Merevek, szabálytartók, törvénytisztelők, kitartóak.

Szeretik a dolgokat leltározni, osztályozni.

Fontos számukra a fölény, az előnyszerzés, ez a biztonságérzetükhöz szükséges.

Nagy az igényük a környezetük feletti kontrollra is.

Nem nagyon tudnak mit kezdeni a gyengédségi és szeretet impulzusokkal, mivel a gyengédséget a gyengeségként, függőségként és behódolásként élik meg, ezért úgy érzi, hogy a gyengédség sebezhetőséget jelent, amellyel majd mások visszaélnek.

 Veszélyforrás számukra a változás, mert ez is sebezhetővé tesz, bizonytalanságban tart.

 A haragot és a dependenciát is tudatosan elfogadhatatlannak tartják, reakcióképzéssel, az affektusok elszigetelésével védekeznek ellene. A függőség érzéseit úgy tagadják el, hogy tüntető módon független életet élnek, „megrögzött individualisták” lesznek.

 Az intim kapcsolatok is komoly problémát jelentenek, annak lehetőségét vetítik elő, hogy a gondoskodás iránti vágyai legyőzhetetlen erővel élednek fel, amivel együtt a frusztrációtól való félelem is megjelenik, mely gyűlöletet, bosszúvágyat ébreszthet bennük.

 Az intim kapcsolatokkal együtt járó érzelmek azért is félelmetesek, mert a kontrollvesztés lehetőségét is hordozzák, ez pedig a kényszeresek számára az egyik legfélelmetesebb érzés.

 

Számomra Virgilnél tipikusan láthatóak a kényszeres jegyek.

 Mit kezdhet egy ilyen férfi a nőkkel?

 Kezdetben látjuk, hogy maximálisan távol tartja magát a női nemtől. Hisz csak az élettelen női szépségnek hódol, ahol az érzelmek biztonságos mederben folynak – festett női portrégyűjteménye hatalmas, titkos szobájában egyedül gyönyörködik bennük. De megjelenik az igazi nő. Bár először csak a hangja, hisz kezdetben csak telefonon beszélnek, majd csukott ajtón keresztül. Claire szorongásai miatt nem képes elhagyni a szobát és emberekkel érintkezni. Virgil figyelmét felkelti. Hisz ez a nő gyenge, fél tőle, menekül előle, azaz veszélytelen. Emellett talán ez a fiatal lány, a vele való kapcsolat védhet a halálszorongás ellen is.

A helyzet kontroll alatt tartható egy ideig. De ahogy a szenvedély egyre erőteljesebb lesz, Virgil merev, kiszámítható világa is összeomlani látszik. 

 

Számomra egyértelműen kérdés, hogyha a történet vége nem úgy alakul, ahogy alakul, miképp működhetett volna ez a kapcsolat, Virgil élhetett volna-e boldogan, kiegyensúlyozottan a szerelemével, a szerelem gyógyító lett volna-e a számára, oldotta volna-e a viselkedésének a rigiditását, feloldhatta volna-e a belső ambivalenciákat és konfliktusokat, melyekkel minden kényszeres küzd.

 

A film nemcsak pszichológiailag jól megkomponált, de a történet, az operatőri munka, a zene és a színészi játékok is kiválóak.  Tornatore remek filmet rendezett, érdemes megnézni.

 

 

 

 

 

 

 

.........................................................................................................................................................................................

Philomena - Határtalan szeretet

(színes, magyarul beszélő, angol filmdráma, 98 perc, 2013 )

Stephen Frears, A királynő és a Veszedelmes viszonyok rendezőjének valóságon alapuló, felemelő története az idős ír asszonyról, Philomena Lee-ről (Judi Dench -- Skyfall), aki a karrierje mélypontján lévő angol riporter, Martin Sixsmith segítségével (Steve Coogan -- A szenvedély királya) keresi tőle csaknem ötven éve elszakított gyermekét. Bár egy világ választja el őket egymástól, a generációs, vallási és intellektuális különbségeket leküzdő furcsa páros között különös barátság alakul ki a tengerentúlra is átívelő, egyszerre megható, megrázó, szívet melengető és olykor nagyon vicces utazás során.

 

 

.........................................................................................................................................................................................

 

A januári filmklubunkban az iráni rendező, Asghar Farhadi A múlt c. filmjét tekintettük meg. Korábban már láttam tőle a Nader és Simin, egy elválás története c. filmet és a mai napon pedig az Elly történetét láttam. Mindkét alkotást ajánlom megtekintésre, Farhadi az érzelmek finom ábrázolásában, a lélektani feszültségkeltésben verhetetlen. 

 

"Az Elly története banális mondatokból, átlagos pillanatokból bontja ki a tragédiát és egy mozdulattal szorítja rémült kaviccsá a szívünket. Asghar Farhadi író-rendező mesteri módon vezet be minket a mai iráni fiatalok-középkorúak, városi kisgyerekesek ezer szállal átszőtt, tradícióktól, kultúrától kötött világába. Modern mindennapokat mutat, de úgy, hogy kiragadja őket a modern mindennapokból és egy elhagyott, időtlen tengerpartra dobja őket, piknikezni. Házaspárok, gyerekek bolondoznak a kibérelt, romos villában és egy régi barátjuk, Ahmad (Shahab Hosseini), aki külföldről tér haza, hogy egy keserű válás után új asszonyt találjon magának. Na, és Elly. Elly (Taraneh Alidoosti) az egyik gyerek tanítónője, de igazából senki nem tud róla semmit, csak hogy mosolygós, halk, kedves és kicsit szégyenlős. Sepideh (Golshifteh Farahani), a társaság lelke hívja meg, mert azt reméli, Ahmad és a húszéves Elly egymásra találnak.

 

 

 ........................................................................................................................................................................................

Atonement (Vágy és vezeklés)

 angol-francia filmdráma, 130 perc, 2007.

Rendező: Joe Wright

szereplők:
Keira Knightley (Cecilia Tallis)
James McAvoy (Robbie Turner)
Saoirse Ronan (a 13 éves Briony Tallis)
Romola Garai (a 18 éves Briony Tallis)
Vanessa Redgrave (az idős Briony Tallis)
Brenda Blethyn (Grace Turner)

A történet egyszerű: Cee, az arisztokrata lány (Keira Knightley) és Robbie, a kitaníttatott cselédfiú (James McAvoy) tündérmeséjében a gonosz boszorkány szerepét a legkisebb testvér, Briony (Saoirse Ronan) játssza el. 1935 nyarának egyetlen forró délutánja egy vidéki birtokon. Annak a napnak a története, mikor a legidősebb testvér hazatér, az ifjabb szerelme pillanatokra, de beteljesül, a legkisebb vágyai pedig szertefoszlanak. Briony színdarabját nem adják elő, s plátói rajongásának tárgyát, Robbie-t kétszer is intim szituációban találja nővérével, Cee-vel. A tizenhárom éves lány nem érti, mi zajlik körülötte, csak azt érzi, hogy átgázoltak rajta, hogy semmibe vették, önérzete porrá őrlődött. Saoirse Ronan alakítása lenyűgöző, a kimért feszültség és a dacos tenni akarás ómenként jelzi a közeledő vihart: Briony tanúja lesz unokatestvére megerőszakolásának, s ezzel a tettel az ártatlan Robbiet vádolja. Őt látta, mert őt akarta látni.

 

Szívszorító történet a  három fiatalról, s a dráma nemcsak a két szerelmes között zajlik, hanem Brionyban is, aki a fiatalkori végzetes döntésének a következményeitől egy életen át nem tud szabadulni. A vágy nemcsak a szerelmesek között tapintható, hanem a 13 éves kislányban is felbukkan, s a féltékenység sarkallja a hazugságra.

 Gyönyörű képek,  fantasztikus zene a jó színészi játék mellett, mindenképpen érdemes megnézni.

 

 

........................................................................................................................................................................................

A novemberi filmklubunkban az Oly sokáig szerettelek c. filmet néztük meg, és jártuk körbe a bűn-bünhődés témáját, a testvéri kötődés erejét. Ennek kapcsán jutott eszemben egy régebben látott dán film, a Bűnök /Forbrydelser, mely jelentős hatással volt rám.  A film vége nem hoz olyan feloldást, mint a francia film, inkább további kérdések sorát indítja el a nézőben. Érdemes megnézni!

Bűnök /Forbrydelser

színes, feliratos, dán filmdráma, 101 perc, 2004. 

rendező: Annette K. Olesen
forgatókönyvíró: Annette K. Olesen, Kim Fupz Aakeson
operatőr: Boje Lomholdt
zene: Jeppe Kaas
producer: Ib Tardini
vágó: Bodil Kjarhauge, Molly Marlene Stensgaard

szereplők: 
Ann Eleonora Jorgensen (Anna)
Trine Dyrholm (Kate)
Petrine Agger (Elisabeth)
Jens Albinus (Carsten)
Sarah Boberg (Jossi)
Benedikte Hansen (Lizzie)
Nicolaj Kopernikus (Henrik)

 

Anette K. OLensen által rendezett film a 34. dogmafilm.  A dogmafilmek jól ismert jellegzetességeivel, azaz a képkeret kézikamerás remegése, bevilágítatlan terek, natúr játékú színészek, ebben az alkotásban is találkozhatunk. A film tematikájában is igazi dogma: a társadalom szégyenei, rejtett bűnei sorakoznak fel szépen rendre egymás után. 

Maga a rendezőnő így vallott a filmről: „feltárja, mi történik, ha a bizalom törékenyebb a bizalmatlanságnál, ha a tudás erősebb a hitnél, és a fájdalom hatalmasabb, mint a szeretet". Egy teológusnőből lett börtönpap és egy természetfeletti képességekkel rendelkező rab különös kapcsolatára épül a történet, két nagyszerű színésznővel, Ann Eleonora Jorgensennel (Olasz nyelv kezdőknek) és Trine Dyrholmmal (Születésnap, Oké) a főszerepben. 

 A női fegyházba Anna lelkészként kerül. A beilleszkedés nehézségeit nem egyedül tapasztalja meg: Kate, egy furcsa fiatal lány egyre erőteljesebben kerül a látóterébe. Kate furcsasága rabtársai szerint természetfeletti képességeiben nyilvánul meg. És még valamiben: Kate ex-drogosként hagyta meghalni kisgyermekét. Mindez bőven elegendő lenne egy alapkonfliktushoz, ám Anna karakterére is bonyodalmak várnak. Sorsa furcsa párhuzama és egyszerre ellentéte lesz a rab lányénak: teherbe esik, ám kiderül, hogy a gyermek esetleg fogyatékkal jöhet a világra. Döntéshelyzetbe kerül.

 

A 2004-es berlini filmfesztivál versenyszekciójában is futó film mesterien értelmezi át újra és újra a bűn jelentését a film különböző pontjain, érzékenyen átszőve mindezt Anna, a börtönpap nézőpontján.  Az, aki mindenkinek a hitről és Istenről prédikál, hirtelen saját maga ellen fordul, a gyávaság mégis felülkerekedik rajta, s már-már nem is a problémájával küzd igazán, hanem a hitetlenségével. Egy film arról, kiben bízva hozzuk meg döntéseinket, hol a határ, ahol még a kezünkben van a választás, s vajon van-e az igeneknek és nemeknek olyan súlya, hogy azok az idő múlásával bűnökké párolódhassanak. 

 

......................................................................................................................................................................................

 2

 

A legutóbbi filmklubunkon vetített film, a Vágyak szerelmesei többféle  függőséget mutatott be, bár dominálóan a szexuális addikció problémájára koncentrált. A Shame /Szégyentelen (2011. rendező: Steve McQueen) c. film a főszereplő életén keresztül járja körbe az addikció ezen típusát. A Vírus Klubban dr. Bánki György pszichiáter beszélt ennek a lélektani hátteréről, főként a szégyen jelenségéről. Érdemes meghallgatni az előadását.  

http://youtu.be/FSyVao93YgI

 

....................................................................................................................................................................................................... 

 

2014.09.30

Táplálék a léleknek - Intellektuális romantika - Before Sunset (Mielőtt lemegy a nap)

Ezt a címet adom a mai bejegyzésemnek, mert tényleg táplálóan hatott a mindennapok nyűgjei közepette melegségért éhező lelkemnek. Vártam a folytatást, de azért voltak kétségeim, mivel a második részek általában nyomába sem érnek az elsőnek. A Before sunset valóban kivétel, ahogy a kritikákban is olvastam. Nemhogy nem gyenge utánzata az elsőnek, hanem inkább képes teljesen más perspektívába helyezni az indító történetet. 

9 évvel járunk a közös vonatozás és Bécsi városnézős, beszélgetős lelki - s mint számomra utóbb kiderült - testi összemelegedés után. Jesse épp könyvbemutatót tart arról a könyvről, amit három vagy négy éven keresztül írt a Celine-nel töltött egyetlen közös éjszakájukról, amikor az utolsó kérdés megválaszolása közben az ablakon keresztül megpillantja a nőt. A keret azonos, hiszen csak pár órájuk van Jesse gépének indulásáig. Minden egyéb viszont különbözik. A helyszín Párizs, a találkozás érettebb, ahogy ők maguk is. Sok mindenre fény derül az első és egyben egyetlen éjszakájukkal és az egymás iránti érzéseikkel kapcsolatban. Mindez annyira szép fokozatosan, amennyire csak lehetséges, a kezdeti zavartól a felengedésen át a valódi katarzisig. A befejezés nyitott, szinte elvágja a rendező, mint egy ágat egyetlen suhintással. Felcsigáz. Romantikus, mégis mentes a szükségtelen körítésektől és cukormáztól.

Mi is ez a más perspektíva az elsőhöz képest? 9 éve nagyon fiatalok voltak, elképzelhető volt az egy éjszakás történet, bár lehetett érezni kapcsolatuk mélységét. Nem cseréltek ugyan telefonszámot, mert érezték a helyzet kivételességét és nem szerették volna, ha később az átlag kapcsolatok közé sorolódik be, mégis sejtettük, hogy találkoznak. És nem úgy, ahogy megbeszélték... Ahogy halad a dinamika, egyre többet megtudnak egymás életéről, mi sodorta őket fizikálisan távol, s mi tartotta lélekben mégis olyan közel egymáshoz. Mi lett volna, ha mindketten ott vannak Bécsben a megbeszélt időben? Hogyan alakult volna akkor az életük? Ami egymásban is megdöbbenti őket, az éjszaka édes-bús élményének felejthetetlensége mindkettejük számára, mely meghatározta későbbi életüket, kapcsolat kialakítási, fenntartási képességüket. Világossá válik, hogy a kivételes pillanat után másokkal miért nem tudtak valódi intimitást kialakítani. Még Jesse sem, akinek felesége és gyermeke van.

A film egy végeérhetetlen, izgalmas beszélgetésfolyam, amiben több az érzelem és a szenvedély, mint bármilyen látványos eseményben. Igazi intellektuális romantika... 

Érdekes elgondolkodni azon, hogy vajon lehet-e egy éjszakás kaland egy olyan találkozás, ami inkább szól a lélekről, mint a testről... Vannak meghatározó találkozások az életükben, amik mindent megváltoztatnak bennünk, már nem lehetünk ugyanazok a személyek, mint azelőtt. Mindemellett fantasztikus, milyen ereje lehet a szavaknak, legyenek könyvben, dalban vagy egy teljes filmben megfelelően összerakva...

Kiss Éva

.....................................................................................................................

2014.09.27. 

Ma délutánra filmnézést terveztem, kicsit nehezen választottam, de megérte. A Before Sunrise (Mielőtt felkel a nap) című filmre esett a választásom. 

Nem hagyományos és kicsit sem csöpögős romantikus film két fiatal találkozásáról és néhány élménydús óráról, amit együtt tölthettek. Az amerikai srác, Jesse, és Celine, a francia lány egy vonaton találkoznak és a büfékocsiban beszélgetni kezdenek. Jesse Bécsbe tart, ahonnan a repülője indul haza, Celine pedig Párizsba. Röpke beszélgetésük alatt rádöbbennek, milyen jól is érzik magukat együtt, mennyire passzol egymáshoz a gondolkodásuk, ahogy az egész életet, a világot látják, s nem mellesleg szexuális vonzalomtól vibrál közöttük a levegő. Jesse rábeszéli Celine-t, hogy szálljon le vele és töltsék együtt a fiú repülőjének másnap reggeli indulásáig tartó időt. Néhány óra alatt bejárják Bécset, rengeteget beszélgetnek, s a szellemi - lelki összhang mentén egy különleges, bensőséges kapcsolat bontakozik ki kettejük között. De lassan elérkezik a reggel és elköszönnek egymástól. Mindenki folytatja saját életét.

Így leírva és újraolvasva elég egysíkúnak tűnik a történet, viszont ha kicsit mélyebbre ásunk és felidézzük beszélgetéseiket, az emberi lélek és a kapcsolatok sokfélesége tárul fel előttünk. Varázslat, ami csodálatos, s ami egyben azt is jelenti, hogy véget ér. Kiléphetünk a mindennapokból egy elnyújtott pillanatra, de vissza is kell térni. Milyen vékonyka is a határ, hogy ez hol kezdődik és meddig elviselhető... Vajon milyen mélyen merülhetünk bele az álmainkba, meddig kalandozhatunk úgy, hogy az ébredés ne legyen túl fájdalmas? Mi az élet értelme? Mekkora szabadságot engedhetek meg magamnak és tudok elviselni? Mit tehetek, hogy legyőzzem a magánytól és a haláltól való félelmemet? Vajon egy társ megoldást jelent minderre? Ezekre és még sok más kérdésre keres és talán ad is választ a film, komoly egzisztenciális pszichológiai vonatkozásokkal. 

Kiss Éva

 

......................................................................................................................

Lány kilenc parókával (Heute bin ich blond), 2013

(Rendezte: Marc Rothemund)

Megtörtént esetet dolgoz fel a rendező a filmben, melynek alapja a holland Sophie van der Stap önéletrajzi ihletésű könyve. A történet lehetne akár sablonos is, hiszen számos film készült már rákos betegek betegséggel való küzdelmeiről. Itt mégis olyan sok réteg bomlik ki a felszín alól, hogy mindenképpen érdemes ezeket átgondolni és levonni önmagunk számára a tanulságot. Létünk egyik fő adottsága, hogy meg fogunk halni, írja Irvin D. Yalom Egzisztenciális pszichoterápia című művében. A végesség tudata a haláltól való egzisztenciális szorongásunk alapja, mellyel mindannyiunknak meg kell küzdenünk akkor is, ha alapvetően egészségesek vagyunk. Mi történik akkor, ha egy halálos betegség diagnózisával kell szembesülnünk? Nyilvánvalósan felerősödik a halálszorongásunk, kérdés, hogy hogyan tudunk megbirkózni vele. Sophie története rendkívül jól ábrázolja a rákbetegek lélektani folyamatainak dinamikáját, valamint az egészségpszichológia által is vizsgált azon személyiségjegyeket, tulajdonságokat, körülményeket, melyek esetében bizonyított, hogy segítik a felépülést.

Sophie, az anyagi és érzelmi biztonságot nyújtó, szerető családban élő 21 éves lány nem sokkal egy átbulizott Szilveszter után, közvetlenül egyetemi tanulmányai megkezdése előtt fordul orvoshoz hónapok óta tartó köhögésével. Vizsgálatok sorozata következik, ami már önmagában is szorongató, majd letaglózza a diagnózis: egy ritka, nagyon agresszív tumor növekszik a mellhártyáján. Esélye a túlélésre mindössze 15 % körüli. További vizsgálatokon esik át, családja támogatja. Szerencsére nem találnak a testében áttéteket, a tumor viszont inoperábilis, így a kicsit mogorvának tűnő orvosa kemoterápiás kezelést ír elő számára, mely a hosszas kórházi bennfekvés mellett a kínzó mellékhatások (hányás, haj kihullása, stb.) megjelenésével is együtt jár, ráadásul a kezelés sikeressége is kétséges. Ekkor már barátai is tudnak a betegségéről, szükség is van rájuk, a szeretetükre, támogatásukra. Sophie szorong a halál közelségétől, testének változásaitól, mely egy idő után környezet számára is láthatóvá válik. Az addig fontosnak tűnő problémák jelentéktelenné válnak számára, átértékeli az életét, a világot, mely elindítja őt a lelki fejlődés útján. Mivel tagadni nem tudja, ráébred, hogy betegsége az élete részévé vált, helyet kell találnia benne a ráknak, illetve a súlyos kórban az életnek, mert ez segítheti hozzá a túléléshez. Meg kell birkóznia a bizonytalansággal, a várakozással, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a kezelések utáni vizsgálatok eredményei bíztatóak lesznek. Mindenesetre felveszi a kesztyűt, nem akar folyamatosan a kopasz, ágyhoz kötött beteg szerepében lenni, ezért előhúzza személyiségének pozitív részeit és különböző parókák segítségével külön személyiségként jeleníti meg őket. Ez a hasítás az ő esetében mindenképpen adaptív megoldásnak tekinthető, hiszen a parókák által megjelenített én-részek mind Sophie-ból származnak, kiemelve őket az egészből még intenzívebben tudják pozitív hatásaikat kifejteni. A hosszú barna, a lány régi énje, a szőke a könnyed, életet élvező nő, a vörös az erős, határozott jellem, aki a kontrollvizsgálatokon nyújt bátorságot a lánynak, minden színnek és formának megvan a maga szerepe. Sophie, ahogy egyre jobban érzi magát és eredményei is javuló tendenciát mutatnak, kezdi megszegni az orvos utasításait, sorozatosan bulizni jár, alkoholt iszik, ami nem tesz jót a kezelésnek, viszont lélektanilag érthető, hiszen az életnek minden pillanatát ki akarja használni. Szülei, testvére, legjobb barátnője, Bella, valamint barátja, Rob mindvégig jelen vannak, elszakíthatatlan védőhálót képezve a lány körül. Rob-bal való barátságából aztán szerelem bontakozik ki, amit később Sophie megszakít, mivel nem biztos gyógyulásában és nem akarja a halálos betegség terhét a fiú vállára rakni. Mindeközben mindennapjait, betegségével való küzdelmét, parókáinak történetét egy internetes blogban írja le. A kemoterápia mellett később sugárkezelést is kap, ekkor ismeri meg a végstádiumú mellrákos Chantalt, barátság szövődik közöttük. Chantal imádja Sophie blogját, erőt ad neki a nehézségek közepette. Itt válik ketté a rákbetegségben rejlő két lehetőség: gyógyulás és élet, vagy halál. Sophie teljesen meggyógyul, de anyjához hasonlóan, aki leküzdötte a mellrákot, mindig ott lebeg a kiújulás lehetősége a szemei előtt. Chantal sajnos nem ilyen szerencsés. Sophie mégis pozitívan viszonyul az élethez, hiszen küzdelmét siker koronázta, így végül megválik parókáitól, már nincs szüksége a lehasított személyiségrészekre, immáron egy magasabb szinten integrálja vissza azokat és bizakodóan tekint jövője felé. A betegség szakmai sikerhez is juttatja, egy újság felfigyel blogjára és rendszeres megjelenésre biztosít lehetőséget. A jelenben létezés mellé újra visszakerül a jövő lehetősége is. A film egyik legszebb jelenete a búcsú orvosától, akit nagyon távolságtartónak, akár érzéketlennek is gondolhatnánk, persze tudva, hogy az orvosnak saját lelki egészsége megvédése céljából van a távolságtartásra szüksége, többek között ez védi őt a veszteség fájdalmától. Dr. Leonard apja szülész fogóját ajándékozza Sophie-nak, ezzel szimbolizálva a lány újjászületését.

Happy end lett a vége, mégsem hollywood-i a történet, pont annyi érzelem van benne, amennyi feltétlenül szükséges. Kritikaként talán annyi fogalmazható meg, hogy Sophie részére adott volt minden ideális körülmény, ami egy ilyen cseppet sem ideálisnak nevezhető helyzet megoldásához szükséges. Szerető család, mély és szoros baráti kapcsolatok, tökéletes egészségügyi ellátó intézmény tökéletes személyzettel, ami sajnos csak kevesek számára adatik meg. Viszont az mindenképpen elgondolkodtató, hogy mindennek csak egy része függ a család és az egészségügy anyagi helyzetétől, a többi kizárólag emberi tényező, amit csak mi, emberek alakíthatunk. Legyen szó a személyzet kedvességéről és odafigyeléséről, a család, barátok gondoskodásáról vagy saját hozzáállásunkról.

A következőkben tekintsük át, milyen lélektani folyamatok zajlanak a betegben a tünetek jelentkezésétől a végkifejletig bezárólag. Az egészségpszichológia négy szakaszt említ, melyből az utolsó szakasz a betegség kimenetele függvényében alakul. Az első szakasz a tünetek megjelenésétől a diagnózisig tart. Nagy szorongás jellemzi, a várakozás kimerítő, a beteg próbál bizakodni, viszont közben retteg az eredménytől. A rák szó hallatán szinte mindenki a halálra asszociál, nehezen tudjuk elképzelni, hogy esélyes lehet a gyógyulás. Ahogy a film is ábrázolja, nem csak a beteg szorong, hanem szerettei is, hiszen közvetetten ők is közelebb kerülnek a halálszorongáshoz, az által, hogy elképzelik, hogy elveszíthetik, akit szeretnek. A diagnózist aztán a „terápiás mézeshetek”-nek hívott időszak követi. Ekkor kapja a beteg a legtöbb támogatást, ebben a szakaszban működik együtt a leginkább az orvossal, ami szintén kulcsfontosságú a gyógyulás esélyeit tekintve. A filmben is ezt láthatjuk Sophie-tól: aláveti magát a kezelésnek, betart minden utasítást, környezete pedig minden erejével őt támogatja. A harmadik szakaszt aztán ambivalencia jellemzi, nehéz a türelmet fenntartani egy ilyen embert próbáló betegségben. A hosszadalmas, fájdalmas, sok mellékhatással járó kezelések megingathatják az ember kitartását és bizalmát a gyógyulásban, előkerül a carpe diem életszemlélet, ahogy a lánynál is az ivós, bulizós időszakban. Neki sokat segített, hogy családja, barátai és orvosa vissza tudták terelni a helyes útra, mely kapcsolatainak stabilitását és erejét mutatja. A következő, negyedik szakasz a betegség-kimeneteltől függ. Amennyiben a folyamat terminálissá válik, azaz a halál elkerülhetetlen, úgy a beteg egyre inkább magába fordul, depressziós és ingerült lesz, dühös az orvosokra és környezetének többi szereplőjére, hogy nem tudtak neki segíteni. Mindemellett önmagát is vádolja a betegség kialakulásáért és kimeneteléért, miközben egyre intenzívebben szorong a haláltól. Az orvosban is indulatot kelt a hiábavaló küzdelem, betege halála az ő kudarcát is jelenti egyben, amit újra és újra fel kell dolgoznia, ezért fontos, hogy az orvosok fokozott figyelmet fordítsanak lelki egészségük megvédésére. Ez persze az egészségügyi személyzet egészére érvényes. A gyógyult Sophie esetében viszont az elégedettség az, ami a feleket jellemzi, a kezelés hatásos volt, a lány újra egészséges.

Azért érezzük, hogy nem csak az orvoson és a társas támogatáson múlik a siker. Sophie rendelkezik mindazon személyiségjegyekkel, amik a szakirodalom szerint is elősegítik a gyógyulást. Magas én-hatékonyság (Bandura, 1977) jellemzi, szilárdan hisz abban, hogy képes az általa eltervezett viselkedések megvalósítására. Fejlett koherencia érzékkel (Antonovsky, 1969) rendelkezik, érzi, hogy van helye, szerepe és célja a világban. A blog-beli gondolataiból láthatjuk, hogy a betegséget, mint nehéz élethelyzetet egyfajta fejlődési lehetőségként is értelmezi és mindent megtesz azért, hogy pozitív irányban befolyásolja az eseményeket. Rendkívüli szívósságról (hardiness, Kobasa, 19..) és rezilienciáról tesz tanúbizonyságot, hiszen a körülményekhez képest könnyen adaptálódik a megváltozott élethelyzethez és végül képes visszanyerni jó lelkiállapotát. A kontroll-kérdést is jól kezeli, ügyesen működteti az áttolt kontrollt, azaz betegségét tekintve átadja azt az orvos kezébe, míg élete egyéb területein megtartja (pl. a parókák segítségével). Ezek mind-mind segítik leküzdeni a halálszorongását. Persze – mint minden hozzá hasonló betegnél – Sophie-nál is vannak hullámvölgyek, de az őt körülvevő védőháló nem hagyja őt belemerülni a látszólagos betegségelőnyökbe, mint pl. az állandó odafigyelés, gondoskodás megélése és fenntartásának vágya. A fejlődésben fontos szerepe van az írásnak, hiszen ez által nemcsak átgondolja élete eseményeit, de kívülre helyezve könnyebben meg is érti azokat, ráadásul ez sikert hoz a számára nem csak a megjelenési lehetőség, de személyiségének magasabb szinten történő integrációja által is.

Összességében elmondható, hogy a film egy nehéz élethelyzet optimális megoldását tárja ugyan elénk (optimális személyiség, optimális család, optimális baráti kör), de ennek megvan a szerepe, hiszen példát mutat nekünk, nézőknek. Ahogy beleéljük magunkat a beteg lány sorsába, egyben át is gondoljuk saját értékrendünket, életünket, hogy mi az igazán fontos benne és mely dolgoknak kell kisebb jelentőséget tulajdonítani. Hatására újraértékelhetjük saját hozzáállásunkat akár bizonyos betegségekhez, akár az egész életünkhöz. Fontos üzenete, hogy a kapcsolatok hordozzák magukban az egyik legnagyobb segítő erőt, mely bennünket is segítségnyújtásra ösztönöz. Széles közönségnek ajánlanám megtekintésre, nem csupán rákos betegeknek és hozzátartozóiknak. Sok hasznos mondanivalóval szolgálhat az orvosok, ápolók, illetve egyéb segítő foglalkozásúak számára az által, hogy bemutatja mindkét oldalt - a betegét és a kezelő személyzetét is -, de az egészséges személyek lelkében sem marad nyom nélkül a történet hatása.

 

Kiss Éva

 

.................................................................................

Beszélj (2004)

dráma

 

Rendező: Jessica Sharzer

 

A Twilight Saga-ban népszerűvé vált Kristen Stewart főszereplésével játszott Beszélj című amerikai filmdráma egy szexuális erőszak áldozatául esett gimnazista lány küzdelmét meséli el, az utat, melyet bejár a traumától annak feldolgozásáig.

Melinda az átlagos tinédzserek életét élte, tanult, baráti társaságba járt, szórakozott, mígnem az év végi iskolai bulin egy fiú megerőszakolta. Ettől a pillanattól Melinda élete megváltozik, vagy inkább megáll és átkerül egy más dimenzióba. A klasszikus poszttraumás tünetekkel találkozunk Melindánál: képtelen megszólalni, folyamatosan szorong, bezárkózik, szinte hozzáférhetetlenné válik. Közben időről időre mozgóképszerűen bevillannak szemei előtt a bántalmazás pillanatai, ébren és álmában is, újra és újra átéli az őt ért szörnyűséget.

A traumák közül a nemi erőszak esetében azért is sokkal komplikáltabb a feldolgozás, mert az átélő az esetek többségében nem képes beszélni a történtekről, szégyelli, kerüli az ezzel kapcsolatos gondolatokat, fél a megbélyegzettségtől. Melinda esetében is csak a viselkedésváltozás szembetűnő, amit ugyan észrevesznek a környezetében élők, viszont nem tudnak saját világukon felülemelkedni, hogy elkezdjék keresni a problémahalmaz gyökerét.

Szülei nem akarják látni, hogy a teljesítménycsökkenés mögött komoly probléma húzódik, barátai nyomasztónak tartják és elfordulnak tőle. Melinda magányosan tűr és túlél.

Két szimpatikus figurával találkozunk csupán, a lány egyik osztálytársával, aki az ex-barátoktól eltérően nem hagyja őt magára és igyekszik bíztatni, mellette állni, valamint a rajztanárral, akit a pedagógus társadalom ki is lök magából sajátos – nem tekintélyuralmon, sokkal inkább a támogatáson alapuló - tanítási stílusa miatt. Ez a tanár valószínűleg látja Melindán, hogy szavak segítségével képtelen a külvilággal kommunikálni, így más kifejező eszközöket ad a kezébe: papírt, krétákat, tárgyakat, amikből alkothat, és amelyek segítségével verbalitás nélkül is „kimondhatja” fájdalmát.  Ez felfogható egyfajta nonverbális terápiának is, mely aztán el is indítja Melindát a gyógyulás felé. És egyszer csak Melinda beszél…

Ajánlom minden szülőnek, tanárnak, kamasz diáknak. Ez egy olyan film, amit osztályfőnöki órán hasznos volna levetíteni a középiskolákban.

                                                                                                                      Kiss Éva