Pszichofilmklub Zalaegerszeg következő összejövetele a korábban meghirdetettől eltérően 2015. május 13-án 17,30-kor kezdődik. Ebben az évadban az utolsó filmünk: 

Blue Jasmine

 színes, magyarul beszélő, amerikai filmdráma, 98 perc, 2013 

rendező: Woody Allen
forgatókönyvíró: Woody Allen
operatőr: Javier Aguirresarobe
producer: Letty Aronson, Stephen Tenenbaum, Edward Walson
vágó: Alisa Lepselter

szereplő(k): 
Cate Blanchett (Jasmine)
Alec Baldwin (Hal)
Peter Sarsgaard (Dwight)
Sally Hawkins (Ginger)
Charlie Tahan (Fiatal Danny)

 

Jasmine előkelő New York-i társasági hölgy. Az élete azonban összeomlik, a házassága is tönkremegy. Miután képtelen megbékélni a helyzettel, felveszi a kapcsolatot az elhidegült testvérével, a San Franciscóban élő Gingerrel. Hozzá költözik, amíg összeszedi magát. Jasmine megpróbálja leküzdeni az őt kísértő emlékeket, ám egyre mélyebbre süllyed a depresszióba. Bár az arisztokrata viselkedését megőrizi, érzelmileg teljesen labilissá válik. Mindenkinek elrontja az életét, legfőképp a saját magáét.

 

 

 

........................................................................................................................................................................................

Pszichofilmklub Zalaegerszeg következő összejövetele 2015. április 1-én 17,30-kor kezdődik. 

A választott film kapcsán azt járjuk körül, hogy miképp élhetik meg a gyerekek a válást, a nárcisztikus szülőket, ill. mitől is függ a kötődés.

Maisie tudja (What Maisie Knew)
színes, magyarul beszélő, amerikai filmdráma, 99 perc, 2012

 

.........................................................................................................................................................................................

 

 

 

 

 

 

Pszichofilmklub Zalaegerszeg következő összejövetele 2015. március 4-én 17,30-kor kezdődik. A család diszfunkcionális működést járjuk körbe, különös tekintettel arra, hogy az ilyen személyiségű anyáhmiképp lehet kötődni, milyen sérüléseket szerezhetünk a felnövekedésünk során, ezek orvosolhatók-e. 

 

Augusztus Oklahomában

 

(August: Osage County)

 

színes, feliratos, amerikai filmdráma, 130 perc, 2013. 

rendező: John Wells
forgatókönyvíró: Tracy Letts
operatőr: Adriano Goldman
producer: George Clooney, Jean Doumanian, Grant Heslov
vágó: Stephen Mirrione

szereplő(k): 
Sam Shepard (Beverly Weston)
Meryl Streep (Violet Weston)
Julia Roberts (Barbara Weston)
Juliette Lewis (Karen Weston)
Julianne Nicholson (Ivy)
Misty Upham (Johnna Monevata)
Benedict Cumberbatch (Little Charles Aiken)
Chris Cooper (Charlie Aiken)
Ewan McGregor (Bill Fordham)
Abigail Breslin (Jean Fordham)
Dermot Mulroney (Steve)

 

 

Kéz- és tányértörés

 

Ha valamiben, abban biztosan verhetetlen az amerikai film, hogy az élet legszürkébb, legszárazabb eseményeit is parádésan tálalja, túlfűtve érzelmekkel, azokból is viszonylag szélsőségesekkel. Teljesen mindennapos eseménysoroknak adja meg a drámai erő és a katarzis kiváltságát.

 

Két olyan műfaj van, ami külön figyelemre méltó ebből a szempontból: a tárgyalótermi filmek és az intim családi drámák. Száraz, személyes ügyekről szól mindkét műfaj, ahol általában maguk a szereplők is majd’ beleroskadnak a problémák megoldásába (vagy megoldhatatlanságába) – hát még a néző. És mégis, azt látjuk már sokadik évtizede, hogy az amerikaiak tudnak valamit. A kényelmetlen nyűgöket, a banális párbeszédeket és a kisemberi cécókat olyan drámaisággal viszik színre, mintha csak egy antik tragédiáról lenne szó – istenekkel és örökérvényű morális kérdésekkel. Pedig az amerikai film emberének gyakran csak annyi a hübrisze, hogy sose hajtja le maga után azt a rohadt vécédeszkát.

 

John Wells filmjének – mint a fent említett két műfaj oly sok más példájának is – az a legszembetűnőbb jellegzetessége, hogy színházból érkezett. Tracy Letts saját darabjából írta a forgatókönyvet, a végeredmény pedig pontosan ugyanazt a teatralitást használja (remekül), mint a Tizenkét dühös embertől kezdve a 60-as évek nagy Stanley Kramer-filmjein (Aki szelet vet / Inherit the Wind; Találd ki, ki jön vacsorára) át Mike Nichols sterilebb stílusáig (Testi kapcsolatok / Carnal Knowledge, Közelebb / Closer) megannyi közönségkedvenc. Nevezetesen: párbeszédek párbeszédek hátán, méghozzá olyan pörgős egymásutánban, mintha egy Leslie Nielsen-klasszikust néznénk drámai kiadásban. Belegondolni sincs időd az elhangzottakba, annyira gyorsan áradnak feléd az újabb és újabb mondatok. A sok nagy(ra dagasztott) szóból pedig némelyik csak betalál majd.

 

Az olyan filmeknél pedig, mint az Augusztus Oklahomában, elég sok szó találja telibe a néző lelkét, sőt kivételes esetekben még az eszét is. A kiinduló szituáció szerint egy idős házaspár férfi tagja eltűnik, a beteg öregasszony (Meryl Streep) pedig egyedül marad az ápolónőjével. Hamar kiderül, hogy a ház ura örök csónakútra indult azon a reggelen, így összegyűlik a család egy egész hétvégén át tartó halotti torra – meg hát azért is, hogy (talán az életben utoljára) nagycsaládként viselkedjenek. És tudjuk, milyen egy nagycsalád. Hangos.

 

Először is van itt nekünk egy cinikusra savanyodott költőnő (Julia Roberts) és elhidegült férje (Ewan McGregor). A középső nővér (Julianne Nicholson) az örök villámhárító szerepét tölti be, és persze kell egy felnőni sosem tudó „hülyepicsa” is (Juliette Lewis). A rokonsághoz tartozik még egy Benedict Cumberbatch, egy Chris Cooper és egy Dermot Mulroney által megformált figura is, a bónusz pedig a nagy szerepeket sosem kapó, habár nagyon is megérdemlő Margo Martindale. A színészgárda tehát bivalyerős – rájuk is épít a film túlnyomórészt. Wells pedig remekül vezeti a csapatot, élvezet nézni. És ez nagy szó, mert a karakterek között gyakorlatilag egyáltalán nincs is szimpatikus. Mégis: Julia Roberts az Erin Brokovich óta nem volt ennyire hiteles idegzsák, Streepnek is kijárt már egy újabb erős szerep az utóbbi évek bohóckodásai után, a leghangsúlyosabbnak szánt kettősük mellett pedig szerencsére nem vesznek el a többiek sem, hála a kiváló arányban felépített történetnek.

 

És hogy mi a történet? Na vajon mi. Piszkos családi zűrök, csukott(nak hitt) hálószobaajtók. Feloldhatatlan ellentétek, évtizedes sebek, örökké magunkban tartott nagymonológok. Mindez most kétórás játékidő feszes tempójában forrósodik, majd a kellő pontoknál robban is, méghozzá igazán profin: a filmben a néma csendek a legkínzóbbak. És ilyenkor bizonyosodik be az is, hogy Julia Roberts igenis jó színész. Pusztán állkapocs-mozgatással képes mindenkit elhallgattatni.

 

A családi élet hétköznapjait boncolgató filmek végeláthatatlan özönében érdemes elidőzni egy kicsit John Wells munkájánál. Már csak azért is, mert meglehetősen sűrű, első nézésre talán nem is lehet kellőképp ízlelgetni, csak lenyelni lehet egyben, rágás nélkül. Az olyan egyestéseknél, mint a Mindenki megvan, az Utódok vagy Az időjós (The Weather Man), ez rendjén is van, azokat jobb gyorsan lenyelni, máskülönben éreznénk, milyen híg. De az Augusztus Oklahomában egyértelműen abba a csoportba tartozik, amelybe az Átlagemberek, a Jégvihar (Ice Storm), a Birtokviszony (The Safety of Objects) vagy az Apu vad napjai is. Rágódni kell rajta. Mert legyintve továbbmenni könnyű, és közben azt mondani, hogy Roberts is csak egy újabb Oscar reményében vág tányért a falhoz – függetlenül attól, hogy ebben talán még van is némi igazság.

 

(Filmtett, 2014. január 16. )

 

......................................................................................................................................................................

A februári filmklubunkról Kiss Éva barátnőm írt egy remek összefoglalót, ajánlom szíves figyelmetekbe! 

 

Pszichofilmklub Zalaegerszeg 

Beszélnünk kell Kevinről (2011)

Rendező: Lynne Ramsay

Eva: Tilda Swinton

Kevin: Ezra Miller

 

A pszichofilmklub kötődés témában zajló évadában a tegnapi összejövetel alkalmából a kötődés teljes hiányának esetével kellett szembesülnünk a Beszélnünk kell Kevinről c. film ábrázolásában. Félelmetes, hátborzongató, brutálisan zseniális alkotás, fantasztikus színészi játékkal. A múlt és a jelen idősíkjait felvillantó flashback-ekből, mozaikszerűen bontakozik ki a történet, s végül, amikor a puzzle összes darabja a helyére kerül, a tragédiához vezető út kockáiból egy teljes, hiánytalan, döbbenetes történet áll össze.

Eva boldog fiatalsága idején ismeri meg férjét, sikeres, utazásokkal teli állása van, amikor megtudja, hogy gyermeket vár. Nem mondja ki, de minden megnyilvánulásából egyértelmű, hogy nem tud mit kezdeni az anyasággal, saját testével, megváltozott életével. Aztán megszületik fia, Kevin, akit nem igazán képes szeretni, aki sokat – szinte állandóan – sír, amit az édesanya nehezen tud kezelni, nem alakul ki közöttük a valódi anya-gyerek ősbizalmon alapuló kötődés. Kevin felcseperedve dacos, ellenálló, gonosz, manipulatív gyerekké válik, de ezt a viselkedést csak anyjának tartogatja, aki mindezért kizárólag önmagát okolja, a tényt, hogy bármennyire is próbálkozik, képtelen szeretni gyermekét. Aztán váratlanul Eva ismét teherbe esik, de ezúttal minden másképp történik, hiszen kislánya kedves, aranyos, képes kötődni, olyan, mint bármely más gyermek. Ahogy viszont Kevin nő, egyre erőteljesebbé, komolyabb súlyúvá válnak kegyetlenségei, ami elvezet az anya, a fiú és környezetük tragédiájához. A rendező zseniálisan szövögeti a szálakat, hol a közeli és távoli múltba pillanthatunk, hol pedig a bűntudattól, szégyentől küzdő nő jelenéből szemléljük a történteket, mindezt szimbólumok sokaságával teletűzdelve, néhol talán már túlzónak is érezve a vért szimbolizáló vörös színt. A tragédia után pedig fel van adva a kérdés a nézőnek: mi lehet a jövő ezek után?

A filmklubban nagy örömünkre sokan megjelentek, összesen tizenhárman voltunk, visszajáró és új tagokkal. Körbeültünk a megszokott módon és kíváncsian vártam a megnyilatkozásokat, mert ez igazán nem egy szokványos film, még a pszicho műfajban sem. Az első hozzászóló azt mondta, inkább haza kellene menni, de aztán olyan élénk beszélgetés alakult ki a résztvevők között, hogy időnként nem lehetett könnyű a szervezők számára ezt a folyamot terelgetni. Az első igazán nagy kérdése a filmnek – ami mentén elindultunk a megvitatással – hogy vajon miért lett ez a fiú ilyen. Ki vagy mi tehet róla, hogy szinte már megszületésétől fogva velejéig gonosz volt, szorongás, bűntudat, empátia és minden normális emberi érzés nélkül. Miért volt képtelen kötődni? Az anya szeretetének hiánya lehetett vajon e mögött? Talán mind éreztük, hogy ez nem ilyen egyszerű. Volt, aki azt mondta, be lehetett volna avatkozni, ha idejében felismerik a fiú kóros viselkedését. Erre rögtön a hogyan? kérdés volt a reakció. Amikor az anya felelőssége sokak véleménye szerint egyre nagyobb hangsúlyt kapott, akkor Zsuzsa nagyon érdekes szakirodalmi adatokat osztott meg a csoporttal. Miszerint ez a fiú igazi pszichopata volt és ugyan 100%-osan nem tudják a kutatók sem az ilyen típusú személyiség kialakulásának okát, mégis az a jelenlegi álláspont, hogy legnagyobb részben a magzati élet során történő központi idegrendszer-fejlődési zavarról van szó, amin egy kissé alakíthat a környezet, de valójában nem túl nagy a befolyásoló szerepe. Hiszen sok elhanyagolt vagy bántalmazott gyermek van sajnos a világon, mégis az embereknek csupán néhány százaléka válik pszichopatává. Ismertette továbbá azt a csecsemővizsgálatot, amely során nyomonkövetéses módon vizsgáltak csecsemőket a veleszületett temperamentum típusok megismerése céljából. Az aktivitásszint, ritmikusság, megközelítés, elkerülés, alkalmazkodás, válaszküszöb, reakció, hangulat és figyelem tanulmányozása után levont következtetések alapján három típusba sorolták a csecsemőket: könnyű csecsemők, nehéz csecsemők és lassan felmelegedők. Kevin igazi nehéz csecsemő volt, sokat sírt, nehezen lehetett megnyugtatni, nem tudott alkalmazkodni a környezethez, nem tudott kötődni. És az ilyen babákat – valljuk be – iszonyú nehéz szeretni.

Ezek a szakmai információk nagyon sok további gondolatot keltettek a résztvevőkben, a társaság még az eddigieknél is élénkebbé vált, sokszor egymás szavába vágva igyekeztünk minden eszünkbe jutó gondolatot megosztani. Azt tapasztaltam, hogy az emberek ezeknek az új ismereteknek a birtokában is próbáltak megoldást találni arra, hogy az ilyen tragédiákat hogyan lehetne megelőzni. Felmerültek újabb kérdések: vajon megbánta-e Kevin a tettét? A börtön után képes lesz-e megváltozni? Mi lesz az asszony és fia sorsa? Miért nem költözött el Eva a történtek után, hogy ne kelljen a környezete elől bujkálnia?„Vezeklés” – jött a válasz. Sokan képzelték úgy a folytatást, hogy Kevin a kiszabadulása után az anyjával fog élni. Igyekeztek bízni valami jobb jövőben a két tragikus szereplő számára. Ez a pozitív végkifejletért, megelőzésért folytatott küzdelem egy természetes emberi tulajdonság, hiszen a fiú tette abszolút ellenkezik mindennel, ami emberi, ami egy egészséges személyiség vagy akár a társadalom, illetve az emberiség által elfogadható. Én az előzetes tanulmányaim kapcsán tudtam, hogy a realitás sajnos szomorú, és amikor ennek hangot adtam, nem arattam vele túl nagy sikert a többiek körében. Persze volt köztünk olyan is, aki bosszút is elképzelt a fiúval szemben. Végül – hogy mindenképpen valami pozitívummal zárjuk a találkozást – abban mind egyet tudtunk érteni, hogy a látottakhoz képest mindannyian örülhetünk a saját, sokszor nehézségekkel teli életünknek bízva abban, hogy a mi környezetünkben ilyesmi talán nem fog megtörténni.

Ahogy azt Bogi, Zsuzsa filmklub-vezető társa meg is fogalmazta, én is tartottam attól, hogy a film brutalitása elijeszti a résztvevőket. Bebizonyosodott viszont, hogy a prekoncepcióink ellenére a társaság kifejezetten nyitottnak, oldottnak, aktívnak bizonyult, a film történéseinek boncolgatása közé rengeteg személyes kérdés, történet is beszövődött. Ez mind azt bizonyítja, hogy sokkal többet ad számunka, ha nem csupán megnézünk egy-egy filmet, majd hazamegyünk, hanem meg is osztjuk a gondolatainkat, érzéseinket egymással, mert a másik által mondottakra, illetve a saját gondolatainkra reflektálva minden, ami addig kusza volt, a helyére kerül és beépül a személyiségünkbe. A mások meghallgatása, az egyetértés megélése vagy éppen a véleménykülönbségek elfogadása segít bennünket empátiás és kommunikációs készségeink fejlesztésében.

Összefoglalómban csupán saját tapasztalataimat szerettem volna megfogalmazni egy jelentős filmről és egy fontos beszélgetésről. A leírtak leginkább saját érzéseimet tükrözik. A történetet szándékosan nem bontottam ki részletesen, bízva abban, hogy az információ-töredékek kedvet csinálnak a megtekintéshez olyanok számára is, akik még nem látták a filmet. Bízom továbbá abban is, hogy a következő vetítésre szintén sokan fognak eljönni, ami valóban azt jelenti majd, hogy ez az egész program hasznos és a nehéz témákat sem kell a fejünket struccként homokba dugva elkerülni, mert megbeszélve minden feldolgozhatóvá és építővé válik.

Kiss Éva 2015. február 5.

 

......................................................................................................................................................................................

2015. februári filmünk a kóros anya-gyerek kapcsolatot állítja fókuszba, mikor az anya és gyermeke képtelen egymásra hangolódni.  

 Beszélnünk kell Kevinről

(We need to talk about Kevin)

 színes, feliratos, angol-amerikai filmdráma, 112 perc, 2011 

rendező: Lynne Ramsay
író: Lionel Shriver
forgatókönyvíró: Lynne Ramsay, Rory Kinnear
zeneszerző: Jonny Greenwood
operatőr: Seamus McGarvey
producer: Jennifer Fox, Luc Roeg, Robert Salerno
vágó: Joe Bini

szereplő(k): 
Tilda Swinton (Eva)
Ezra Miller (Kevin)
John C. Reilly (Franklin)
Siobhan Fallon (Wanda)
Ursula Parker (Lucy)
Ashley Gerasimovich (Celia)
Lauren Fox (Dr. Goldblatt)

 

„Eva (Tilda Swinton) élvezi az életét, munkája miatt a világot járja, eszébe sem jutna feladni ezt, egy nem várt terhesség miatt mégis erre kényszerül. A bőréből viszont nem tud kibújni, a terhességet és az anyaságot egyáltalán nem a sors ajándékának tekinti, fagyos idegenkedéssel fordul a gyerekhez és felfordult életéhez. Az, hogy ebből valami tragikus fog kisülni, akkor is világos lenne, ha az idősíkok keveredése miatt közben nem látnánk Evát néhány évvel később, magányosan, meggyötörve, tönkrement élettel, megszégyenítve, amint a házára és autójára öntött vörös festéket Ágnes asszonyként bűnhődve kénytelen lemosni.

Eva és gyermeke, Kevin kapcsolata ellentéte mindannak, amit a mainstream filmgyártás a családról mesélni szokott, a család itt nem a biztonságos menedék az ijesztő külvilág elől, hanem sokkal rettenetesebb, mint a külvilág.

Kevin az anyatejjel issza magába a szeretetnélküliséget, és olyan gyerekké válik, aki labilisabb lelkű nézőknek egy életre elveszi a kedvét attól, hogy egyáltalán eszükbe jusson, hogy gyerekük legyen. Eva pedig, ahogy lassan az iszonyat mindennapjai részévé válik, próbálná menteni a menthetőt, de akkor már minél inkább kapálózik, annál jobban belemerül csak a mocsárba.

A film elsősorban nem arról szól, hogyan lesz ebből a helyzetből groteszk tragédia - ehhez ugyanis egy fontos dimenziót figyelmen kívül hagy a rendező, Kevin kapcsolatát a külvilággal. A kicsavart anya-gyerek kapcsolatot, meg Tilda Swinton bűnhődését és reménytelennek tűnő feldolgozási kísérleteit viszont bőr alá bekúszóan nyomasztóan mutatja be a film, amit csak megerősítenek a bizarrul vidám zenék. Két jelent instant klasszikus: Eva vállalati buliját és a halloweenező gyerekek mellett hazakocsikázó nőt egy életre megjegyzi, aki látja.

És persze azért is kemény ez a film, mert mindenki beleláthatja saját családját, és ehhez még csak nem is kell tömeggyilkosok között felnőni. Ezt jól mutatja, hogy nincs két kritika, ami ugyanúgy fogná meg a felmerülő kérdéseket, valószínűleg, mert öntudatlanul mindenki saját mintái alapján próbálja megérteni. Van olyan, hogy egy gyerek gonosznak születik? Ez maga az anyaság horrorja, vagy inkább a szeretetnélküliségé? Mennyire hibás az apa, aki mindebből semmit sem vesz észre? És ami a legfélelmetesebb kérdés, mi van, ha a saját gyerekünkkel nem úgy alakulnak majd a dolgok, mint szeretnénk, és nem lesz menekülés?

A Beszélnünk kell Kevinről ezektől a felvetett kérdésektől működik igazán jól - és ettől mindennél iszonyatosabb Eva helyzete. Mert jéghideg gyermekében saját magát kell, hogy lássa.”

http://www.kultura.hu/rettenetes-szulo

 

 

........................................................................................................................................................................................

 

 

2015. januári filmünk az iráni rendező, Farhadi filmje:

A múlt (Le passé / The Past)

 

 színes, francia filmdráma, 130 perc, 2013 

rendező: Asghar Farhadi
forgatókönyvíró: Asghar Farhadi
zeneszerző: Evgueni Galperine
operatőr: Mahmoud Kalari
producer: Alexandre Mallet-Guy
vágó: Juliette Welfling

szereplő(k): 
Bérénice Bejo (Marie)
Tahar Rahim (Samir)
Ali Mosaffa (Ahmad)
Pauline Burlet (Lucie)
Sabrina Ouazani (Naima)
Babak Karimi (Shahryar)
Valeria Cavalli (Valeria)

 

 

A legutóbbi filmklubunkban egy iráni rendező művét tekintettük meg, s bár Farhadi a mienkétől igencsak eltérő kultúrából érkezik, mégis nagyon európai, hozzánk közelálló filmet rendezett. A megjelenített konfliktusok mindenki számára nagyon is ismerősek voltak, ha nem is saját élményként, de a környezetünkben nap mint nap találkozunk ilyen dilemmákkal. Fahradi nagyon érzékenyen, lélektanilag igen hitelesen jeleníti meg a szereplők helyzetét. Mindenkivel képesek vagyunk azonosulni, együtt érezni, a hibáik ellenére nagyon is megérthető minden szereplő cselekedete, érzelmi állapota. A rendező  mindvégig képes fenntartani a feszültséget, a 130 perces hossz ellenére egyikünk sem érzete, hogy hosszú, vagy vontatott lenne a film

 A történet nagyon röviden:

A válófélben levő Ahmad (Ali Mosaffa) és Marie (Bérénice Bejo)  négy éve nemcsak külön élnek, hanem két különböző országban (Marie Párizsban maradt, iráni férje visszaköltözött Teheránba, miután szakítottak). Ahmed amiatt érkezik Párizsba,  hogy véglegesítsék a válást.

Marie új családja meglehetősen bonyolult: Marie új párjával, Samirral (Tahar Rahim), két lány- és egy fiúgyerekkel él egy fedél alatt. A két lány Marie-nak egy Ahmedet megelőző kapcsolatából született, a kisfiú Samiré. Ahmed megtudja, hogy a tizenhat éves nagylány és Marie közt pár hónapja pattanásig feszült a viszony, és ahelyett, hogy gyorsan aláírná a válási papírokat és hazautazna, belekeveredik Marie új életének borzasztó bonyolult problémáiba. A helyzet lényegében ugyanaz, mint Farhadi előző filmjében, a Nader és Simin-ben: a válófélben levő párnak együtt kell megoldania egy erkölcsileg és érzelmileg is rengeteg nehezen megválaszolható kérdést felvető, szó szerint emberpróbáló helyzetet ahhoz, hogy továbbléphessenek.

 

 Samir és Marie együtt él,  s Ahmed, Marie férjének  megjelenésével  kerülnek felszínre az addig elrejtett  konfliktusok.  Az első percekben látható, hogy Marie és Ahmed között valamilyen érzelmi kapocs még  él, kettejük között megjelenik valamilyen intimitás. A házaspár  4 éve él külön, pontosan nem derül ki, hogy mi okozta a párkapcsolatuk szétszakadását, annyit megfogalmaznak, hogy Ahmed depressziós volt. Depressziós családtaggal nagyon nehéz az együttélés, hisz a folyamatosan meglevő negatív gondolatok, reménytelenség, alacsony energiaszint, döntésképtelenség hatalmas terhet ró a családra, ők is megélik a tehetetlenséget, s egy idő után el is távolodhatnak a depressziós családtagtól, aki még inkább megéli a magányt, a beszűkültséget, mindezek negatív irányba egymást erősíthetik.  Ahmed a film végén próbálna magyarázatot adni az elhagyásra, de  Marie számára már nincs jelentősége, a miértekre akkor vagyunk kíváncsiak, mikor zajlik a lélektani elválás, az segíthet minket a lezárásban. A válás talán amiatt aktuális most, mivel Marie gyermeket vár a jelenlegi párjától.

 

Marie új kedvesével már hosszú hónapok óta tart a szerelmi kapcsolata,  Samir oda is költözött az 5 éves kisfiával.  A szituációt nehezíti, hogy Samir felesége, Celine öngyilkosságot kísérelt meg, jelenleg kómában van, nem tudni, hogy visszanyeri az eszméletét, vagy meghal.  Tehát Samir előző kapcsolata is lezáratlan, rengeteg kérdést vet fel. Celine is depressziós volt a suicidium előtt, a hangulatzavara a szülést követően jelentkezett. Korábban volt  már egy öngyilkossági kísérlete. Ebben a helyzetben Samir úgy élte meg, hogy ő már nem fontos a feleségének, ezzel mintegy fel is menti magát a bűntudata alól. A pár bizonytalan abban, hogy  Celine tudott –e a kapcsolatukról. Marie-nek is az  segítene a lelkiismeretfurdalását enyhíteni, ha azt gondolhatja, hogy a depresszióból kifolyólag próbálta megölni magát Celine. 

A gyötrő bűntudattól  a felnőttek  igyekeznek megszabadulni,  akik viszont ezt hordozzák, magukra veszik, azok a gyerekek. Samir 5 éves kisfia, Fouad, aki nagyon nehéz helyzetben van, anyukáját elveszítette (hisz kómában van, ez a kisfiú számára olyan, mintha meghalt volna), új családba kell beilleszkedni, alkalmazkodni.

A lányok, Marie gyerekei is több veszteséget éltek meg, Lucie fogalmazza meg nagyon szépen, hogy kötődik, majd újra és újra elhagyják, át kell élni a veszteséget, a gyászt. Lucie dühös az anyjára, Ahmedre, Samirra, és bűntudata van Celine öngyilkossága miatt, hisz úgy hiszi, hogy ő az oka, hogy Samir felesége tudomást szerzett a férje hűtlenségéről.

Időközben megfogalmazódik az is, hogy Marie és Samir kapcsolata miről szól, mit jelentenek egymásnak. Samir el tud-e szakadni a feleségétől, mit tud kezdeni a bűntudatával.

Mindezek után ott a kérdés, hogy ennyi bizonytalanság mellett hogyan lehetne , lehet-e egyáltalán működtetni harmonikusan Marie és Samir kapcsolatát, tartós lehet-e ez a viszony? Kérdéseink maradnak, a választ nyitva hagyja a rendező.

 

 

 

 

 

 

 ...................................................................................................................................................................

Decemberi filmklubunkban Arévalo:Gordos/Kövéren szép az élet c. filmjét néztük meg közösen. 

színes, feliratos, spanyol vígjáték, 110 perc, 2009 

rendező: Daniel Sánchez Arévalo
forgatókönyvíró: Daniel Sánchez Arévalo
zeneszerző: Pascal Gaigne
operatőr: Juan Carlos Gómez
producer: José Antonio Félez, Antón Reixa
vágó: David Pinillos, Nacho Ruiz Capillas

szereplő(k): 
Antonio de la Torre (Enrique)
Roberto Enríquez (Abel)
Verónica Sánchez (Paula)
Raúl Arévalo (Alex)
Leticia Herrero (Sofía)
Fernando Albizu (Andrés)
Pilar Castro (Pilar)

 

 

 

"Én nem azokat kezelem, akik le akarnak fogyni, hanem akik meg akarják tudni, miért híztak el. Ez az egyetlen módja a fogyásnak és a további hízás elkerülésének. Nem küldelek titeket diétára, azt esztek, amit akartok. Nincs többé határidő, nincs többé idegesség. A saját utatokat kell megtalálni" - így indít Abel, a csoportterápia vezetője, majd az érintettek hajlandóbbjával együtt meztelenre vetkőzik. A tévésorozatok írójaként kezdő és direktorként négy éve a Sötétkékmajdnemfeketével dobbantó Daniel Sánchez Arévalo "kövérfilmjében" a túlsúly készen vett allegória: a terápia résztvevői épp úgy nyelik le és fojtják el mindennapi sérelmeiket és frusztrációikat, ahogy a chipset tömik magukba. A ruhák levetése nyilván a szembenézés első lépése; a kezelés ad keretet a négy páciens és terapeutájuk körül forgó történetnek: csupa boldogtalan, elrontott élet, rendre valami szerelmi zűrrel. Arévalo tehetsége a finom egyensúlyozásban mutatkozik meg: úgy vegyíti a melodrámát az abszurddal, hogy a nézőnek olykor torkán akad a nevetés. Bár a Sötétkék...-ben még nem volt társadalomkritika, az alapkérdés, a konklúzió és az érzelmi töltés onnan érkezik, jóval harsányabb és mégis érettebb csomagolásban. (Békés Bálint)

 

 

 

A csoportterápia részvevői mindannyian küzdenek a súlyukkal, de a háttérben sokkal mélyebb problémák körvonalazódnak a terápiás folyamat során.

 

Nagyon izgalmas lélektani szempontból áttekinteni a film szereplőit, mi mindent szimbolizálhat az evés, mi minden állhat a kövérség hátterében.

 

Ismert, hogy az elhízás pszichoszomatikus zavar, biopszichoszociális értelmezési keretben magyarázható, a cirkuláris okság elvét szem előtt tartva, vagyis előre - és visszacsatolások bonyolult láncolata alakítja a problémát.

 

 

 

Az evés az alapösztöneink közé tartozik, akár a szexualitás. Freud úgy vélekedett, hogy a gyermek az élete első 5 évében egy sor egymástól eltérő fejlődési szakaszon halad át, s ez az első öt év döntő jelentőségű a személyiség alakulására nézve.  A pszichoanalitikus elmélet szerint az első fejlődési fázisunk, mely kb. az első életévig tart  az orális szakasz. Ebben a fázisban a száj jelenti a dinamikus tevékenység fő területét, az evés az örömforrás. Ha ebben az időszakban valamilyen trauma jelentkezik, az evés elveszíti kizárólagos létfenntartó szerepét, és egyéb (érzelmi) szükségletek, pl. szeretetigény kielégítéséhez kapcsolódhat. Pl. ha az anya hiányzik, ezt az űrt a gyerek a táplálékkal igyekszik pótolni, vagy ugyanígy cselekedhet a felnőtt  is a szeretett személy elvesztésekor.

 

Az evéssel sokszor nem az éhséget csillapítjuk, hanem az ürességtől való félelmet, a szorongást is csökkenthetjük.  

 

A film pszichiátere, Abel, túlsúlyosoknak szervez csoportterápiát. Időközben kiderül, hogy undorodik a kövér emberektől, de a filmben ez az undor  leginkább csak a terhes felesége felé mutatkozik meg.  Képtelen elfogadni felesége testének változását. Egyre inkább próbálja az intim helyzeteket elkerülni.

 

Századokkal korábban a kövérség vonzó tulajdonság volt, erőt, hatalmat, gazdagságot szimbolizált.  Az átlagosnál nagyobb testtömeg azonban tudattalanul ma is  fizikai fenyegetést jelenthet a környezete számára. A férfiak tarthatnak attól, hogy megsemmisülnek a nővel létesített kapcsolatban. Egyes férfiakat csak a törékeny, vékony nők vonzanak, mely nem tudatos védekezés a testi túlerő érzése ellen. Ennek alapján felmerül, hogy Abel feleségével szembeni tartózkodása is ezen a mechanizmuson alapulhat.

 

Felesége  Paula, testnevelő tanár. A film kezdetén kiderül, hogy terhes, de már a férj-feleség első párbeszédéből kitűnik, hogy a gyermekvárás, az apai szerep Abelt bizonytalansággal tölti el. Ahogy Abel nem tudja elviselni felesége testének változását, úgy Paulában is egyre több szorongás, a saját testtel szembeni utálat jelenik meg. A veszélyeztetett terhesség miatti ágynyugalom, Abel elfordulása Paula magányosságát egyre inkább fokozza, egyedüli kapcsolat volt tanítványával, Nuriával marad meg.

 

 Enrique táplálkozástudományi szakértő, aki fogyókúrás készítményt reklámoz, kezdetben még vékonyan. Jesussal közös a vállalkozásuk, de ahogy egyre kevésbé sikeresek, úgy fokozódik Enrique szorongása attól, hogy mi lesz a sorsa a cégüknek.  A szorongás csökkentésére enni kezd, így viszont egyre kövérebbé válik, mely nem túl jó reklámja egy fogyókúrás szernek. Emiatt társa felbontja a szerződésüket, vagyonát zárolja, lakásából kiköltözteti. A krízishelyzet feszültségét evéssel próbálja csökkenteni, képtelen kontrollálni ezt a késztetést.

 

 Enrique homoszexuális. Története bemutatja, hogy a hájréteg lélektani védőrétegként is működhet, a személy  úgy távolodik el a veszélytől, hogy a kövérség mintegy védőpéncélt jelent a számára.  Enrique elmeséli, hogy  a túlsúly  miképp védte meg őt attól, hogy többiek rájöjjenek a másságának az igazi okára, a homoszexualitására.  Nincs állandó párja, fizet a szexuális kapcsolatokért, magányosan él.

 

Véletlen baleset kapcsán kómába kerül a társa, Jesus. Jesus felesége, Pilar, szorong a magánytól, és próbál Enrique-be kapaszkodni. Enrique nehezen tudja elfogadni a heteroszexuális helyzetet, kifejezett testi tünettel jár ez az ambivalencia (Enrique folyamatosan hányik). Végül képesek a másikkal a saját hiányállapotukat kitölteni.

 

 Alex és Sofía jegyespár. Sofía túlsúlyos, szeretne ezen változtatni. Kapcsolatukban jelentős szerepet játszik a vallásosság, annak szigorú erkölcsei. Sofía próbálja ennek ellenére teljesebbé tenni a kapcsolatukat. Kezdetben Alex sok szorongással éli meg a helyzeteket, majd oldódva átadja magát a vágyainak. Ettől azonban megretten, a bűntudatát úgy próbálja oldani, hogy a „rosszat” kivetíti Sofíára, ő a feslett, a csábító. Sofía testének változása híven követi a lelki állapotának alakulását. Kettejük kapcsolatában egyértelműen láthatjuk, hogy az evés és a szexualitás ösztöne milyen szorosan kapcsolódik egymáshoz. A szexuális vágy elnyomása megjelenhet elhízásban. Sofía túlsúlyában ez a film elején jelentős szerepet játszik, mikor a szexuális vágyak kielégülést nyertek, Sofíának sikerült  lefogynia.

 

 Leonor távközlési mérnök, otthon dolgozik. 12 éve kapcsolatban él German-nal, aki 5 hónapja ment az USA-ba dolgozni. Leonornak ő volt az első kapcsolata. Nagyon szoros, szinte szimbiotikus a viszonyuk. Leonor másra vágyna. De ezt nem képes a párjának elmondani. Teste szintén jelzi a lélektani változásait, a hiányokat, az űrt evéssel, vagy szexszel képes csak oldani. Leonor German elutazását követően szinte folyamatosan eszik, vagy alkalmi szexuális kapcsolatokat létesít.  Egy-egy alkalmi kapcsolat után maradt ürességet is evéssel, annak örömével próbálja kitölteni. A szexuális inaktivitás, a partner elvesztése is vezethet elhízáshoz. Ha egy partnerkapcsolatban nem működik az intimitás, az elhízás „válasz” lehet a partner távolságtartására, a „zsír-réteg” mintegy szimbolikus testi bástyaként jelenik meg. Leonor elhízásának egyik oka, hogy a kövérségével próbálta kiprovokálni German szakítását, ne neki kellejen ezt felvállalnia. Avagy a túlsúly lehet kommunikáció, a nem vállalható érzések közvetítésére is alkalmas eszköz. A túlsúlyos emberek a vizsgálatok szerint nehezebben vállalják fel az interperszonális konfliktusokat.

 

Andrés bűnügyi helyszínelő, felesége Beatríz. Ikergyerekeik kamaszok, Luis, aki egyedüliként a családból sovány, és Nuria. A szülők csak testi szinten működnek, minden helyzetre az evés a megoldás. Adrés annak ellenére képtelen változtatni életmódján, hogy nagyon nagy az esélye arra, 50 éves korában meghal, jelenleg 49 éves. (Családjában mindenki túlsúlyos volt és mindenki 50 éves kora előtt elhunyt). Családi krízishelyzet alakul ki amiatt, hogy kiderül az egyik gyermeknek nem ő az apja. Bár a másik apa kilétére nem derül fény, a család az eredeti működésmódra rendeződik vissza, a fejlődés lehetőségét nem használják ki.

 

Az evés, mint problémamegoldás, feszültségcsökkentő cselekvés látható Nuria esetében. Mikor a buli során megszégyenítették, az evésbe menekült. A vizsgálatok szerint a túlsúlyos gyerekek kevéssé rendelkeznek belső, testi önismerettel, azaz interoceptív érzékelésük fejletlen, alapvetően külső kontroll attitűddel jellemezhetők, dependensek,  testséma –zavar észlelhető náluk. Sokszor ezeknek a gyerekeknek a szülei is érzelmi nehézségekkel küzdenek, ld. Nuria szüleit is, akik nem tűrik a gyerek negatív érzéseit (szorongás, agresszió).

 

Ha a szülő nem találja megfelelőnek saját kompetenciáját abban, hogy megvédje a gyermekét, ill. nem érzi, hogy kellően biztonságos háttért tud biztosítani a gyermekének, akkor étellel igyekszik őt kárpótolni.

 

Ebben a családban az evés minden bajra gyógyír, egymást is etetik.

 

Tipikus iskolai mobbing helyzetet is megjelenít a film. Gyakran a túlsúlyos gyerekek az elszenvedő a mobbingnak. A kövérség sokszor izolálja a gyerekeket a kortársaktól, szégyent élnek meg, depressziósokká, szorongókká válnak.  

 

 Ebből a rövid összefoglalóból is látható, hogy a film több rétegből építkezik, a lélektani momentumok mellett erős társadalomkritikát is közvetít felénk, keserédesen, abszurdan, megrázóan.

 

A csoportterápiás szobában rengeteg tükör van. Kérdés, hogy merünk-e belenézni, meglátjuk-e valódi önmagunkat benne, és  mit kezdünk a látottakkal.

 

 

 

 

.....................................................................................................................................................................

A NAGY ZABÁLÁS

Daniel Sánchez Arévalo: Gordos / Kövéren szép az élet

Kritika

Ha pusztán a kövérségen, mint fizikai állapoton humorizáló komédiára éhezünk, rossz helyen járunk; nemkülönben, ha az elhízásról, mint népbetegségről hitelesen tudósító drámát keresünk. A spanyol Kövéren szép az élet legnagyobb erénye, hogy képes széles közönségréteg számára többrétűen szólni a magunk és egymás elviselhetőségéről.

A Kövéren szép az élettől távol áll a gúnyűzés vagy az oknyomozás szándéka, a többletsúlyra ugyanis sokkal inkább csak olyan eszközként tekint, amelyen keresztül könnyen hozzáférhetünk összetettebb kérdésekhez. Kiindulópontként persze a „felszín” szolgál: egy túlsúlyos csoportterápia adja öt ember – négy résztvevő és a terapeuta – történetének a keretét. Öt szétcsúszott, problémás élet, amely egy ponton rendszeresen találkozik, ám jobbára függetlenek maradnak egymástól. A találkozás célja csupán, hogy a csoporttagok hírt adjanak a többieknek magukról – dramaturgiailag pedig nem más, mint a szereplők összeterelgetése egy helyszínre.

Egy-egy foglalkozás között pedig a folynak a nehéz mindennapok. A többmázsás apuka famíliájából egyedül kamasz fia lóg ki sovány alkatával, mely különbséget a fiú lépten-nyomon szóvá is teszi, így lassacskán kicsinálja nővérét. A fogyótablettát reklámozó meleg showman időről időre, szerződését megszegve visszahízik, majd egy céges vita hevében akaratlanul megöli üzlettársát, s a vele való szolidaritásként összeköltözik annak barátnőjével. A barátjába fülig szerelmes programozólány nem bírja elviselni szerelme hosszú távollétét, így depressziójában enni kezd, a hazaérkező fiú pedig a barátnője úszógumijait nem bírja… A talán legsikerültebb történetszálon egy – a társaihoz mérve már-már karcsú – fiatal katolikus nő harcol bigottan vallásos vőlegényével némi házasság előtti szexért. Mindegyik figura kisszerű, hétköznapi, bárki számára átélhető gondokkal küzd, ám van még egy ennél közelebbi hasonlóság is: egyikük sem tud mit kezdeni az őt ért kudarcélményekkel, amelyek ezért aztán addig halmozódnak, hogy terápiára kell járni. A pitiáner, ámde elintézetlen kis ügyek szépen felépített, olykor bizarrba forduló allegóriája a kövérség. Elméletben ezt segítene megszüntetni, de legalábbis csökkenteni a terapeuta – akit szintén jelképesen, a rendező alteregójaként is értelmezhetünk –, ám a film nagy poénja, hogy az ő személye és élete szorulna csak igazán kezelésre.

A Kövéren szép az élet legfőbb ereje mindenekelőtt az ellentétes minőségek ütköztetésében keresendő. A másodfilmes Daniel Sanchéz Arévalo rendkívül érzékenyen úsztat egymásba masszívan melodramatikus, groteszk és meglepő, abszurd elemeket. Ez az eljárás aligha véletlenül juttatja eszünkbe az Arévalo előtt feltehetően egy ideje példaképként lebegő Almodóvart. A kevert hangnemű elbeszélésre való erős hajlam ugyanis már megvolt debütáló művében, a Sötétkékmajdnemfeketében (2006) is, mostanra azonban mind a humor, mind az érzelmek terén nyersebbé, harsányabbá vált stílusa. A legszebb példa talán a házasodási vonal első fordulata: mikor a lánynak sikerül végre rávenni vőlegényét az együttlétre, az aktus előtt a Bibliából vett – tűpontosan megjelölt – idézetekkel hevítik tovább egymást, majd egy méretes feszület alatt ejtik meg az egyre gyakoribb szeretkezéseket. De említést érdemel még a közel kétórányi játékidő egyik legabszurdabb szcénája is: a lassan heteroszexualitását is felfedező showman kezét az eltávozott üzlettárs koporsója fölött kéri meg az annak kedvese(!). Arévalo tehetségét bizonyítja, hogy filmjében az ellentétes minőségek nem elidegenítő hatásúak, hanem együtt egy groteszk világképet hoznak létre. Ennek eszménye szerint a hatás akkor tökéletes, ha a néző egyszerre sír és nevet, esetleg torkán akad a nevetés – márpedig ezúttal megakad.

Voltaképp mindegyik történetszál egy-egy kis melodráma, vagyis forma szerint a tét, hogy a szerelmesek – ezúttal nem meg-, hanem vissza – találnak-e egymáshoz. A valódi izgalmakat azonban többnyire nem a végső fordulatok hordozzák, hanem inkább a nagy műgonddal ábrázolt mindennapi konfliktusok, amelyek fokozatosan vezetnek az elviselhetetlen együttélésig. Sajnos nemcsak a remek színészi alakítások és a finom ábrázolástechnika játszik közre abban, hogy általában nem a fordulatok keltenek különösebb meglepetést – kivéve a showman eljegyzés-jelenetét –, hanem a kissé kiszámítható sztori is. Emellett a film felróható hibái még a fölöslegesen és irritálóan szájbarágó befejező szekvencia, valamint a stáblista alatt az addig nem egyértelműen lezárt viszonyok igencsak hollywoodias elvarrása.

Minőségi értelemben egyelőre a kiszámíthatóság különbözteti meg Arévalót és Almodóvart, ám a Kövéren szép az élet még ezzel együtt is kimagaslóan intelligens filmnek tetszik – pláne, ha tudjuk, szerzőjének ez mindössze a második nagyjátékfilmje.

(Békés Bálint Filmtett)

 

 

 

........................................................................................................................................................................................

November 7-én ismételten felejthetetlen élményben volt részük a filmklubunk részvevőinek. Azt gondolom mind a filmre, mind az azt követő beszélgetésre sokáig fogunk emlékezni.  

Kiss Éva mentálhigiénikus, állandó tagunk, pótolhatatlan  segítőnk,  ötletadónk megosztotta velünk a filmmel kapcsolatos érzéseit, a beszélgetés során szerzett élményeit.

https://www.youtube.com/watch?v=dAJO_4xd_q0 

Oly sokáig szerettelek /Il y a longtemps que je taime/ a címe a filmnek, amit szerdán a filmklubban néztünk. Bűn és bűnhődés, testvéri szeretet, kapcsolat, mint összetartó és megtartó erő. Ezek jellemzik a filmet, amit talán kicsit vontatottnak éreztem, mert már az elején rájöttem, hogyan fog végződni.

Juliette 15 év börtön után szabadul, a húgához, Léához és annak családjához költözik. Nehéz a beilleszkedés, mert Léán kívül mindenki bizalmatlanul fogadja. Rezignáltan tapasztalja meg mindazon történéseket, ahogy a környezet reagál egy frissen kiszabadult gyilkosra. Igen, emberölésért ítélték el, megölte kisfiát. Eleinte egyedül húga nem ítélkezik. Juliette szembesül a kiszabadult elítéltek mindennapi problémáival: a kapcsolatépítés, munkavállalás nehézségeivel. Rendszeresen találkozik pártfogójával, aki már az elején nagyon zavart benyomást kelt, hiszen többet mesél magáról, mint amennyit pártfogoltjával foglalkozik. Érezzük, hogy átlépi a hivatali kereteket: mesél arról, hogy elvált, van egy kislánya, akit csak ritkán láthat, vágyik egy utazásra egy távoli, végtelen folyóhoz. Ezek a témák sorra előkerülnek minden találkozásukkor, egyre inkább kihegyezve a folyóhoz való utazásra. Közben zajlik Juliette élete, segít a háztartásban, foglalkozik Léa örökbe fogadott kislányaival, zongorázni tanítja a nagyobbat. Á la claire fontaine, ez a címe a darabnak, ami eredetileg egy francia dal, ebben szerepel a film címadó sora. Ez egy kulcsmomentum, hiszen ez a kapocs a nővérek között. Oly régóta szereti Léa Juliettet, hogy nem tudta elfelejteni.  Fontaine=forrás: Juliette vezetékneve. Fokozatosan kibomlanak közös és egyéni emlékeik, nagyon lassan nyílik meg és ki Juliette, mint egy virág. Közben igyekeznek élni a mindennapokat, megszokni az új rendszert. Léa az egyetemen, ahol tanít, Juliette titkárnői állásban, miközben megtudjuk, hogy ő eredetileg orvos, de hivatását már soha többé nem gyakorolhatja. Barátságot köt Léa kollégájával, Michellel, kapcsolatuk egyre inkább elmélyül. A család is kezd bízni a nőben, valódi védőhálót jelent a számára, s ő is segít, ahol tud. Majd hirtelen szembesül a pártfogó öngyilkosságával. Ekkor értjük meg, hogy ez volt az ő folyója, ahová menni készült. Léa közben kideríti a gyerekgyilkosság körülményeit, ami katartikus vallomásokba torkollik a testvérek között. Ezzel ér véget a film.

Nem akartam utána beszélgetni, bár engem nem rázott meg annyira, mint néhány embert a csoportból. Valahogy eltávolítottam az érzéseimtől a filmet vagy a filmtől az érzéseimet. Mégis nagyon jól sikerült a beszélgetés. Ügyvéd is lévén a csoportban, sok szó esett az elítéltek személyiségváltozásáról, bűnről, bűnhődésről. A kapcsolatok fontosságáról, talán ez volt a legfőbb tanulság. Bármilyen nehéz helyzetet lehet kezelni, bármilyen mélyről fel lehet állni, ha az embert egy stabil, szoros kapcsolati védőháló veszi körül. A társas támogatás - ahogy tanultuk az egyetemen. A pártfogó öngyilkossága viszont nagyon megrázott. Talán a szakmám miatt. Hogy nem ismertem fel a jeleket. Persze utólag tankönyvi. Mérlegelés, ambivalencia, döntés - a krízis szakaszai. A folyó, ami végtelen és ami háromszor kerül elő, a végén konkrét utazási szándékkal. Igazi cry for help. Sajnos a csoportot kevésbé érdekelte, mint engem, pedig nagyon szerettem volna megosztani, mert sosem lehet tudni, talán nekik sikerülhet valakit megmenteni. Ezt leszámítva viszont nagyon tartalmas és izgalmas volt az összejövetel, a végén tele színes fantáziákkal arról, hogyan képzelnénk a nővérek jövőjének alakulását.

A kis francia dal meg olyan szép, fülbemászó, fülből kimászni nem akaró. A színes fátyol című filmben ez hangzott el az orvos/férj temetésén. Aki érti a szöveget, azt hiszem, meghatódik tőle. Én mindenképpen.

https://www.youtube.com/watch?v=0a2L6BGAEoA 

2014. november 7.                                                                                      Kiss Éva

 

 

 

.....................................................................................................................................................................................

A filmklubunk novemberi filmje: 

Oly sokáig szerettelek (Il y a longtemps que je taime)

 

színes, magyarul beszélő, francia-német filmdráma, 117 perc, 2008 

rendező: Philippe Claudel
forgatókönyvíró: Philippe Claudel
zeneszerző: Jean-Louis Aubert
operatőr: Jérôme Alméras
producer: Yves Marmion
vágó: Virginie Bruant

szereplő(k): 
Kristin Scott Thomas (Juliette Fontaine)
Elsa Zylberstein (Léa)
Serge Hazanavicius (Luc)
Laurent Grévill (Michel)
Frédéric Pierrot (Fauré kapitány)

 

 

 

Tizenöt évnyi börtön után Juliette (Kristin Scott Thomas) visszatér a szabad világba és megpróbál beilleszkedni húga családjába. Látogatói soha nem voltak, családja kitörölte őt az emlékezetéből - nyilvánvaló, hogy valamiféle főbenjáró bűnről van szó.
Miután Juliette-t elítélték, a szülők megtagadták idősebbik lányukat és a kisebbet is megpróbálták rávenni, hogy felejtse el nővérét, tegyen úgy, mintha soha nem is élt volna. Léa (Elsa Zylberstein) küzdött nővére emlékéért, minden nap leírta Juliette nevét, beszélgetéseik során mégis kiderül, hogy sok közös élmény Léa a felejtéssel folytatott tudatos harca ellenére is szertefoszlott.
Az anya soha többé nem beszélt Juliette-ről, az új ismerősöknek azt mondta: csak egyetlen lánya van. Azóta elveszítette az emlékezetét, egy idősek otthonában él, nem ismeri meg Leát sem.

 

A filmről részletes kritikát olvashattok az alábbiakban, mely  Filmtett filmes portálon jelent meg. 

BŰN ÉS BŰNHŐDÉS ÉS GYÁSZ

Philippe Claudel: Il y a longtemps que je taime / Oly sokáig szerettelek

Kritika

A diákok Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése kapcsán az egyes szám első személyű elbeszélőmódról vitatkoznak. A tanárnő kifakad: honnan tudhatná az író, milyen a gyilkosság, milyen a bűnhődés, hisz minden hipotézis, amíg saját magunk át nem éljük. A jelenet az elismert francia író, Philippe ClaudelOly sokáig szerettelek című filmjében látható, s talán kulcsjelenetnek tekinthetjük.

Kulcsjelenet, mert pontosan ez tárul azon néző szeme elé, aki bizalmat szavaz a mozinak, és jegyet vált egy kicsinyke, lassan hömpölygő, csendes, ízig-vérig francia drámára. Juliette (Kristin Scott Thomas) 15 év után szabadul a börtönből, ahova gyilkosság miatt került. Húga, Léa (Elsa Zylberstein) veszi magához, aki mindent elkövet, hogy a magába fordult, megkeseredett asszony a család részévé váljon. Ám a helyzet nem ilyen egyszerű. A nő letöltötte a társadalom álal kirótt büntetést, de a társadalom szemében mindig bűnös marad, és ami a legfontosabb: önmaga előtt is bűnhődnie kell, amiért megölte saját gyermekét.

Aki a leírtak alapján egy megható, nagyjelenetekkel tarkított filmre számít, az csalódni fog. Az Oly sokáig szerettelek az apró pillanatok és az emberi kapcsolatok filmje, és mint ilyen, a színészeire helyezi a hangsúlyt. Nekik kell elhitetniük, hogy amit látunk az valós, az hiteles. És a két csodálatos színésznő, Kristin Scott Thomas és Elsa Zylberstein pontosan ezt teszi. Az első pillanattól fogva megragadják a nézőt és a film végéig nem eresztik el. Gesztusaik természetesek, arcuk minden rezdülése többet mond a kimondott szavaknál. Ez a kapcsolat a film főszereplője, minden más csak statisztál ehhez.

A történet epizodikusan építkezik, egy-egy életképen keresztül mutatja be a fent felvázolt folyamatot. Claudel szép lassan bontja ki Juliette és a körülötte élők viszonyát, az utolsó pillanatra hagyva a nagy leleplezést, amikor kiderül a dolgok miértje. Ám a legnagyobb rendezői fogás az, hogy nem is a végső titokra várunk, hanem a film nézése közben megértjük ezt a két nőt – és ez a legfontosabb.

Fontos megjegyezni, hogy a konklúzió egy egészen más szintre emeli a filmet, a kényes kérdésből még kényesebb kérdést csinál. Ennek ellenére felesleges a „kényesebb kérdés” tükrében megítélni a filmet: az alapkérdés itt egy nő bűnhődése és gyásza, amit csodálatosan mutat be az Oly sokáig szerettelek. Hálásak lehetünk azért, hogy manapság olyan filmet láthatunk, ami a színészei által képes közvetíteni minden mondanivalót úgy, hogy közben nem tolakodó, nem szentimentális, nem didaktikus, hanem hiteles és szép. Emellett pedig eltörpülnek az olyan apróságok, hogy egyes jelenetek kicsit elnyújtottak, mások viszont nincsenek kellőképpen kifejtve. Mert a lényeg nagyon is a helyén van – és ez az, ami igazán számít.

 

 

 

 

....................................................................................................................................................................

Vágyak szerelmesei /Thanks for Sharing

színes, magyarul beszélő, amerikai vígjáték, 112 perc, 2012 

rendező: Stuart Blumberg
forgatókönyvíró: Stuart Blumberg, Matt Winston
zeneszerző: Christopher Lennertz
operatőr: Yaron Orbach
producer: Miranda de Pencier, David Koplan, Leslie Urdang
vágó: Anne McCabe

szereplő(k): 
Mark Ruffalo (Adam)
Tim Robbins (Mike)
Gwyneth Paltrow (Phoebe)
Josh Gad (Neil)
Pink (Dede)
Carol Kane (Roberta)

 A három férfi - köztük a karrierista környezetvédelmi tanácsadó (Ruffalo), a munkájában sikeres, de napi problémákkal küszködő nős férfi (Robbins) és a szellemeskedő, zabolátlan sürgősségi orvos (Gad) - a függőséggel való leszámolás folyamatának különböző pontjait testesíti meg, és barátságuk különösen hangsúlyossá teszi, mennyire nélkülözhetetlen számukra a közösség a túléléshez. Külön-külön intelligensek, elbűvölőek, de érzelmileg a mélyponton vannak, együtt viszont ráébrednek, hogy talán mégiscsak van esélyük a boldogságra.

 

A Filmtetten megjelent kritikát a filmről az alábbiakban olvashatjátok: 

SZÉGYENLŐSEN SZÉGYENTELEN

Stuart Blumberg: Thanks for Sharing / Vágyak szerelmesei

Kritika

Az idei, szokatlanul erős filmes mezőnyben (és főleg a már beindult Oscar-szezonban) sajnos el fog veszni a Vágyak szerelmesei (még leírni is fáj a magyar címét, ne ijesszen meg senkit, messze nem ilyen nyálas a film), pedig bármely más évben valószínűleg legalább egy-két színész-jelölést begyűjthetne, és még forgatókönyve is meglepően szellemesre és eredetire sikeredett. Idén ez nem fog bekövetkezni, meg amúgy is szokásosan rosszul marketingelt filmmel állunk szemben, mert bár hangvétele a témájához képest (függőségek, főleg szex-függőség) könnyed, de messze nem nevezhető romantikus komédiának, amivel a producerek eladni szándékozzák.

Nem állítom persze, hogy egy óriási, zseniális film ez, ráadásul a szexfüggőség témáját, nem is olyan régen, egy másik, tényleg zseniális film a mélyéig kivesézte (Steve McQueen: A szégyentelen), ehhez pedig sokat kellene hozzátenni, hogy lekörözze „riválisát”. Persze nem egy a két alkotás célközönsége, éppen ezért önmagában a témaválasztással semmiféle gond nincs. Ráadásul itt egészen másféle függőségről beszélünk, hiszen nem csupán a lelki vonatkozásait, a szereplők intim történéseit igyekszik a film bemutatni, de egyúttal az ekörül kialakult kultúrát is, csoportterápiákkal, a függőket övező stigmákkal együtt, ezt pedig egészen okosan teszi. Ez leginkább a nagyjátékfilmmel most debütáló Stuart Blumberg számlájára írható, aki olyan, a hollywodi közegben üde színfoltokat jelentő filmek forgatókönyvét jegyzi, mint a Szüzet szüntess!, az Ég velünk! (hogy miért kerül felkiáltójel minden filmcímének magyar fordítása mögé, rejtély) és legutóbb a kiváló A gyerekek jól vannak.

Három függő és környezetük életét mutatja be a film, akiket jórészt ezek a csoportterápiák kötnek össze, itt találkoznak, szocializálódnak, támogatják egymást a főszereplők, Adam, Mike és Neil, akik mind különböző szakaszaiban vannak a leszokásnak. Adam (Mark Ruffalo) öt éve „józan”, mentora, Mike (Tim Robbins) 15 éve nem nyúlt alkoholhoz és a feleségén kívül más nőhöz, Neil (Josh Gad) pedig most kezdi a terápiát bírói utasításra. Éppen ezért teljesen más dolgok kellenek ahhoz, hogy ezek az emberek megtántorodjanak: egy szépnek induló kapcsolat elvesztése, a hazatért tékozló fiú iránti bizalom megrendülése, a friss gyógyuló Neil esetében pedig elég egy nő is.

Amit talán nem tudatosan, de remekül bemutat a film, az a csoportterápiás rendszer törékenysége, hiszen ezek az emberek, amikor kísértést éreznek, mindig egymáshoz fordulnak segítségért, jótanácsért, azonban ha a másik fél (a szponzor) épp nem ér rá felvenni a telefont, na akkor van a hajcihő. Ezen a megoldáson keresztül pedig megfelelően finoman és elegánsan mondja ki inderekte a film, hogy a függőben belül kell bekövetkezzen a változás, hiszen a külső támasztékok, mankók akármikor elhagyhatják.

Amit pedig a leginkább lehet tisztelni a filmben, hogy olyan elemeket is használ, amelyeket amerikai filmes közegben egyszerűen nem szokás, például az egyik főszereplő túlsúlyos (ahogyan az átlag amerikaiak nagyrésze) s nem is túl fotogén, de ilyen a férfi-nő közötti (tényleg) szexmentes barátság képe is. Romantikus filmtől szokatlan módon pedig még Adamék szakítása sem úgy zajlik, ahogy általában szokott, a hazudok-kiderül-kidobsz háromszög itt felborul, vagy legalábbis lényegesen árnyaltabb lesz. Éppen ezért a film végi, elkerülhetetlen hepiend sem lesz annyira veszélyesen nyálas és életszerűtlen.

S még egy színfolt, a rózsaszín, ami meglepően jól sikerült a filmben, az Alecia Moore, alias Pink alakítása (bocsánat a szörnyű szóviccért), akitől már az tisztelendő, hogy elérte a producereknél, hogy a civil nevét tegyék fel plakátra és stáblistára, emelett viszont az alakítása sem hasonlít a többi, magát színésznőként is kipróbáló énekesnőére. A legtöbb ilyen alakítást a túljátszás jellemzi, és persze mindig valamilyen szinten utalni kell az énekesnői mivoltra. Itt viszont ez kritika nem érheti Ms. Moore-t, visszafogottan játszik egy szex- és drogfüggő, fárasztóan enegikus, szókimondó nőt, és még a kis belevitt éneklős rész is teljesen a helyén van.

Sajnos a film azért megmarad viszonylag könnyed, „biztonságos” filmnek, ezért ebben a témában biztosan emlékezetesebb marad A szégyentelen, és az idei filmes felhozatalban sem fog sok vizet kavarni. Viszont a rendező eddig írt filmjeihez hasonlóan, abszolút elérheti a kultstátuszt, s addigis kellemes két órát ajándékozhat azoknak, aki a fajsúlyos témákat szellemesen, humorosan feldolgozva szeretik látni a vásznon. És ez sem olyan rossz dolog.

 

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

És egy kis szakmai összefoglaló a szexuális addikciókról: 

 

A szexfüggőség –gyötrő gyönyör

 

A szexfüggőség a viselkedési addikciók csoportjába tartozik (csakúgy, mint például a kóros játékszenvedély, a társfüggőség, a munkamánia, a vásárlási kényszer, vagy a netfüggőség). Függőségről akkor beszélhetünk, ha az adott viselkedésforma uralni kezdi a személy viselkedését, és ebből fakadóan jelentősen károsítja életvitelét, emberi kapcsolatait, illetve környezetét. A szexfüggőség a különféle szexuális perverziókkal (mint pl. az exhibicionizmus, a voyerizmus, vagy a fájdalommegosztás) ellentétben nem feltétlenül jelent a szokásostól eltérő viselkedést. Nem is a tevékenység gyakoriságán, hanem az egészségügyi és szociális következményeken van a hangsúly: a kontrollvesztés, a cselekvés kényszeres jellege és ártalmassága, valamint a viselkedés titkolása a legfőbb meghatározó tényezők. A szexfüggő, bár tudja, hogy viselkedése nem helyes, képtelen abbahagyni, és vállalja a vele járó kockázatot. Számos formája lehet, ilyen a kényszeres szexszükséglet, a szexuális kalandok hajszolása, a szélsőséges függés egy vagy sok embertől, illetve a fantáziákkal való kényszeres foglalkozás. A függők gyakran szexszel vezetik le a stresszt, valamint mások manipulálására és kontrollálására használják, miközben távol tartják magukat minden intim viszonytól.

 

Míg az egészséges szexualitás az önbizalom emelkedésével, kölcsönös intimitással, gyengédséggel, biztonságérzettel jár együtt, és elviseli a tökéletlenséget, addig az addiktív szexualitás hódítást és hatalmat használ, kizsákmányoló, miközben kizárólagos tökéletességre törekszik. A megtévesztés itt alapelem, az illuzórikus világra épülő addiktív szexualitás nyomasztó és örömtelen.

 

A szexfüggőség előfordulási arányáról nincsenek pontos adatok, reprezentatív felmérések idáig nem készültek. Az amerikai népességben kb. 6%-ra becsülik a szexuális függőségek előfordulását.

 

(Az addiktológia alapjai - I. kötet, ELTE Eötvös Kiadó Kft., szerkesztette: Demetrovics Zsolt)

 

"A pasik többsége büszke arra, amiből nekem elegem van - mondja a negyvenes évei közepén járó Péter. - Egy darabig ez olyan férfiasnak tűnő ügy, hogy jó néhány strigulát húzhattam az ágy lábára, de aztán totál betegessé válhat."

 

Kilencen ülünk az aprócska, ferencvárosi pincehelyiségben, ketten vagyunk nők - a másik lány hozzám hasonlóan érdeklődőként érkezett az Anonim Szex- és Szerelemfüggők (SLAA - Sex and Love Addicts Anonymous) gyűlésére.

 

"Az SLAA olyan férfiak és nők közössége, akik segítséget kínálnak bárkinek, aki szexuális vagy szerelemfüggőségben szenved, és ezen változtatni szeretne" - derül ki a gyűlést nyitó felolvasásból. A közösség, illetve a szex- és szerelemfüggés meghatározását, jellemzőinek számbavételét követően csend borul a szobára, amelynek falain táblák sokasága hirdeti: "Vedd könnyedén!" "Engedd el és hagyd Istenre!" "Élni és élni hagyni!" Végül megszólal valaki: "Sziasztok, Tibi vagyok, és függő."

 

"Szia, Tibi"

 

Az igen vegyes korösszetételű közösség tagjai a legkülönfélébb problémáktól szenvednek. Van, aki elmondása szerint már több száz nőt lefektetett, mégsem volt képes intim, bensőséges viszonyt kialakítani egyikükkel sem, más évtizedek óta házasságban él, és bár sosem csalta meg a feleségét, lényegében folyamatosan erről fantáziált, megint más a prostituáltakat hajszolta kamaszkora óta. A múlt idő nem véletlen: a gyűlésre járók, miután beismerték maguknak függőségüket, és ezzel párhuzamosan segítséget kértek a közösségtől, igyekeznek megválni őket gúzsba kötő szokásaiktól. Több-kevesebb sikerrel. "Az önkielégítés az ember agyában állandóan kattog. Miközben jöttem ide, a metrón ülve bejöttek a képek, voltak bizonyos mozdulatok. Tudtam, hogy ha magamra hagyatkozom, nem tudom megoldani, de Isten segített, és lezárult a dolog" - meséli egy nyugdíjas korú férfi.

 

"A spirituális hozzáállás (bár abszolút nem kötelező) igen fontos szerepet játszik abban a 12 lépéses programban, amit az anonim alkoholisták mintájára az SLAA is alkalmaz. A 12 lépés azt javasolja, hogy a beteg hagyatkozzon valamilyen önmagánál nagyobb erőre. Ez nem feltétlenül Isten, lehet akár a közösség is, vagy bármi, amiben a beteg hinni tud - magyarázza Nagy Zsolt addiktológiai konzultáns, a gyűlésnek otthont adó Írisz klub vezetője. - Az a lényeg, hogy ne a saját fejük után menjenek, mert az gyakorlatilag csődbe vitte az életüket. Az a tapasztalat, hogy akinek van egy ilyen spirituális ébredése vagy személyiségváltozása, annak teljesebb a felépülése" - teszi hozzá.

 

Az első (és eleddig az egyetlen) hazai szex- és szerelemfüggő önsegítő csoport életre hívását az ösztönözte, hogy Nagy munkája során számos olyan felépülőben lévő drog- és alkoholbeteggel találkozott, akik szerfüggőségről szexfüggőségre váltottak. A szakember szerint igen gyakori, hogy a betegek a kémiai függőség leküzdésével párhuzamosan - vagy valamivel utána - valamilyen viselkedéses függésbe csúsznak át. A "függőség pótlásának igénye" mellett ebben közrejátszik az is, hogy a szerfüggők általában kapcsolati és kapcsolatteremtési problémákkal küzdenek, hisz nem nagyon volt egészséges párkapcsolatuk józanul, ezért előtérbe kerülnek az olyan pótformák, mint a netes pornó, a kurvázás, a csetelés vagy a társkereső oldalak megszállott böngészése.

"Teljes fizikai és lelki roncs voltam, mikor az alkohol- és drogproblémámmal bekerültem egy programba, onnan kezdtem el ezt a bulit. Az anyagfüggőségekkel

összefonódó szexfüggőség

viharosabbá tette ezt az egész cirkuszt. Az alkoholizmusból már felépültem, és az egyéb szerfüggőségeimet is szüneteltetem immár 14 éve" - meséli Péter, és hozzáteszi: ha kell, napra és órára pontosan kiszámolja, hogy mióta nem él különböző szerekkel. Hozzá hasonlóan mások is beszámolnak alkohol- és/vagy drogproblémákról, és egyetértenek abban, hogy ezeket felismerni és bevallani könnyebb, mint a szexuális addikciót. A kémiai függőségükkel is küzdő tagok mellett akadnak "tisztán szexfüggők" a csoportban, illetve olyanok, akik a szexet más viselkedéses függőségekkel, például munkamániával vegyítik: "Dolgozni is kellett, mert lopni nem volt kedvem, kéregetni meg szégyelltem, ezért váltottam munkamániára" - meséli egyikük.

 

Hoyer Mária klinikai és addiktológiai szakpszichológus szerint azonban ritka, hogy valaki váltogassa a függőségeit, főleg, hogy drogfüggőségből szexfüggőségbe menjen át. "A kétfajta addikció más-más mechanizmuson alapszik, ráadásul a kemény drogokkal élők (a heroinisták) gyakorlatilag aszexuálisak. Stimulánsokat, illetve hallucinogéneket használóknál keveredhet a kettő, de az inkább életmód-, mint addikciós probléma" - mondja. Tapasztalatai szerint a szexfüggőség inkább más viselkedéses függőségekkel keveredhet, például a játékszenvedéllyel vagy a netfüggőséggel. Amikor a beteg elkezdi korlátozni magát, tehát felhagy a saját maga által károsnak ítélt viselkedésével, akkor elképzelhető, hogy a munkába temetkezik, vagy játszik egy kicsit helyette, de ezek többnyire átmeneti jelenségek. "Hogy az SLAA-gyűlésen volt, aki alkohol-, drog-, szerelem- és szexfüggőnek, valamint munkamániásnak vallotta magát, azt jelenti, hogy az illető valószínűleg mindenevő, akinek végső soron mindegy, hogy mitől függ, megteszi akár egy villanypózna is, csak függhessen tőle. Ilyen esetekben a személyiség alapvetően nem jól funkcionál, ezért a beteg mindig keres (és talál) valamit, amivel kitámaszthatja magát."

 

Bár mind a szex- mind a szeretet- vagy szerelemfüggőség az intimitással kapcsolatos zavarokból ered, Hoyer hangsúlyozza, hogy ezek különböző kategóriák: egy szerelemfüggő úgy érzi, senki sem szereti, és mindent megtenne azért, hogy szeretve legyen, képtelen egyedül lenni, egyszerűen elviselhetetlen társaság a maga számára. Többnyire nők szenvednek ettől a problémától, akik nagyon gyakran találják magukat szexfüggő férfiak ágyában. "Mint a mágnes vonzzák egymást" - summázza a szakember. Ennek ellenére a szex- és szerelemfüggőket "összeeresztő" SLAA-gyűléseken még soha nem szövődtek kapcsolatok. "Bár mostanában csak férfiak járnak, korábban voltak nők, illetve párok is" - meséli Nagy. Véleménye szerint a tiszteletteljes spirituális közeg nem engedi meg, hogy egymás karjába boruljanak a csoporttagok. Ugyanakkor Hoyer - amellett, hogy az önsegítő csoportot hathatós terápiás formának tartja - felhívja a figyelmet a szakirodalomban hangsúlyozott jelenségre, az ún. 13. lépésre: "A kifejezés arra utal, hogy valaki szexuális partnert keres magának a közösségben, vagyis nem arra használja a csoportot, amire való. Az újonnan érkezők könnyen találják magukat önkéntes szponzorok ágyában. Különösen az idős férfiak karolják fel ilyen módon a fiatal nőket."

 

A szakértők és maguk az érintettek is egyetértenek abban, hogy borzasztó nehéz meghúzni a határt a "normális" és a "nem normális" szexuális viselkedés között. "Sokáig úgy gondoltam, hogy amit én teszek, az egészséges vagy legalábbis elfogadható dolog - meséli a negyvenes évei derekán járó András. - Fiatalkoromban én is végeztem önkielégítést, gondoltam, az úgy rendben is van, egészséges. Aztán a házasságom alatt sem múlt el a dolog, állandóan a szexújságokat bújtam, pár éve aztán bejött az internet, és nagyon kínálták magukat a szexoldalak. Valahogy a házasságom sem úgy sikerült, és arról ábrándoztam, hogy egy másik kapcsolat megoldás lenne, válásra azonban nem tudtam rászánni magam. Ez se tűnt fel, csak mikor már minden nőre úgy néztem, mint aki az új párom lehetne, de ha gyakorlatra került volna a sor, mindig megálltam, megijedtem, hogy elveszítem a családot, a gyerekeket, az egzisztenciát, ilyesmit. Lassan jutottam el oda, hogy ez már nem egészséges." Az addiktív viselkedés tehát valahol ott kezdődik - mondják a szakemberek -, ahonnan problémát okoz az embernek. Minden függőség más-más mintázat szerint rendeződik, a lényeg az, hogy bár az illető szenved tőle, képtelen abbahagyni. "Az önkielégítés is csak feszültségcsillapításra kellett: amíg nem történt meg, nem tudtam normálisan intézni a dolgaimat, ezzel voltam teljesen elfoglalva, amikor megtörtént, akkor meg úgy éreztem, nem is olyan nagy dolog, ezért voltam annyira oda? - mondja András. - A fő probléma, azt hiszem, az, hogy nem éreztem szeretve magam, és én se tudtam szeretni se a feleségemet, se az anyámat, se a gyerekeimet" - teszi hozzá.

A csoport több tagja is

 elmondja, hogy tehetetlennek érzi magát a kényszeres viselkedésével szemben. A prostikra szakosodott, már öt éve absztinens János szerint a sóvárgás, a vágyakozás, a fantázia szintjén mindig ott van a függőség: "Még ennyi idő után is állandó késztetés van bennem arra, hogy még egyszer átéljem, megkóstoljam." "A legjellemzőbb függő viselkedésmód szüneteltetése, felfüggesztése jelenti az absztinenciát, ugyanakkor a szextől való görcsös tartózkodás, az anorexia nem felépülés - magyarázza Nagy. - Ez gyógyíthatatlan betegség, épp ezért nincs olyan, hogy felépült, legfeljebb felépülőben lévő. A betegnek egész hátralévő életében ébernek kell lennie, és erős kontrollt kell gyakorolnia maga fölött, nehogy visszaessen, vagy átálljon egy másik addikcióra. A függőség olyan, mint a hétfejű sárkány: ha egy fejet levágsz, kinő a helyén egy másik." A nehézségek ellenére vannak sikertörténetek: Nagy és Hoyer többeket is ismer, akik a terápia befejeztével végleg felhagytak a kényszeres viselkedéssel, és egészséges kapcsolatokat tudtak kialakítani. Abban mindenki egyetért, hogy a gyógyulás első lépcsőfoka a probléma beismerése - a többség eddig sem jut el soha.

 

"Sokat kellett szenvednem, hogy rájöjjek, van egy probléma, és hogy ez a probléma én vagyok. Azért jöttem ide, mert már imádkoztam, hangosan ki tudtam mondani, hogy édes jó istenem, szabadíts meg ettől az érzelmi és szexuális nyomortól!" - mondja Péter, és hozzáteszi, hogy az intimitástól való megrögzött félelme ellenére reménykedik, hogy egyszer neki is lesz jól működő párkapcsolata. Bár ebben sem biztos: "Annyi hülye ügyben voltam benne, hogy már unom az egészet."

 

(A teljes anonimitás érdekében a gyűlés résztvevőinek keresztnevét megváltoztattuk.)

 

Önsegítők

 

A három éve működő SLAA-csoport tagságának egyetlen feltétele a szex- vagy szerelmi függés kiélésének abbahagyására irányuló vágy. Nem kötődik semmilyen szervezethez, mozgalomhoz vagy ügyhöz, a tagok hozzájárulásaiból tartja fent magát, és nyitott bárki számára, aki úgy érzi, szüksége van rá.

 

Gyűlés minden szerda este 7-től 8-ig a Bp. IX. kerület, Tűzoltó u. 23.-ban.

 

(www.slaa.hu)

 

(Magyar Narancs 2010/1)

 

 

 

 

 

 

 

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Filmklubunk harmadik évadát a kötődés témája köré szervezzük, hiszen ez fontos meghatározója emberi kapcsolatainknak, gyökerei pedig a korai csecsemőkorra nyúlnak vissza. 

A kötődés „ …az az erős érzelmi kötelék, amit a számunkra fontos emberek irányába érzünk életünk során.” ( Lefton, L. A. 1997)

Alapigényünk, nagyon erős velünk született motiváció, hogy érzelmileg kapcsolódjunk, valakihez kötődjünk. Az elsődleges kötődési élményünket az anya-csecsemő kapcsolatban éljük meg. Ebben a helyzetben egy képet alakítunk ki magáról a kapcsolatról (mennyire intenzív, szoros, biztonságos), a kötődés tárgyáról (mennyire elérhető a gondozó, mennyire szeret és törődik velem), ill. a személy önmagáról is (mennyire vagyok szerethető, jó, rossz). Mindezek az elsődleges élmények meghatározzák a későbbi kapcsolatainkat is, azaz hogyan keressük mások közelségét, hogyan érzünk és viselkedünk ezekben a szituációkban. Az anya-gyerek kötődés sérülése nyomot hagy a személyiségen, kapcsolati zavarokhoz vezethet. A gyerekek kötődése a szüleikhez még aszimmetrikus, míg a felnőtt kötődések szimmetrikusak, a párkapcsolatban megjelenik a szexualitás is, mint alapvető építőkő. 
A kiválasztott filmeken keresztül betekintünk az anya–gyerek kapcsolat alakulásába, a családon belüli, több generáció viszonyainak változásába, abba, hogy miképp támogathatják egymást a testvérek. Példát láthatunk arra, hogy milyen módon siklik félre a „kötődés”, hogyan lesz fontosabb egy szer – drog, alkohol -, mint a személyes kapcsolódás, ill. milyenek a „mérgező szülők”. Emellett példát láthatunk arra is, amikor a kötődés sérül, és az egyénnek meg kell küzdeni a magárahagyottsággal, a biztonságérzés elvesztésével, a bizalom megrendülésével. 

Természetesen a filmválasztásunk nagyon szubjektív és nem teljes, de reméljük, hogy a résztvevők a filmek és a közös beszélgetéseink segítségével saját kapcsolataik alakulásának miértjeire és hogyanjára is választ kapnak.