Oly sokáig szerettelek (Il y a longtemps que je taime)

színes, magyarul beszélő, francia-német filmdráma, 117 perc, 2008 

rendező: Philippe Claudel
forgatókönyvíró: Philippe Claudel
zeneszerző: Jean-Louis Aubert
operatőr: Jérôme Alméras
producer: Yves Marmion
vágó: Virginie Bruant

szereplő(k): 
Kristin Scott Thomas (Juliette Fontaine)
Elsa Zylberstein (Léa)
Serge Hazanavicius (Luc)
Laurent Grévill (Michel)
Frédéric Pierrot (Fauré kapitány)

Novemberi filmünk megtekintése után mindenkinek nehezére esett a megszólalás, hisz oly sok gondolatot, érzelmet mozgósított az alkotás.

A résztvevők felvetették, hogy hogyan lehet túlélni ennyi veszteséget, hogyan lehet túlélni 15 év börtönt, miképp lehet visszatérni a külvilágba, hogyan érinti egy ilyen esemény a családot, milyen hatással van a család működésre a titok, mit lehet kezdeni az előítéletekkel, lehet-e ezután új kapcsolatokat kialakítani. 

Számomra az egyik érdekes kérdés, főként, hogy ezt az évadot az oldás és kötés tematikájának szenteljük, hogy Lea miből meríti ezt a végtelen bizalmat, nyitottságot a nővére felé. Ahogy a két lány visszaemlékezik, egyértelművé válik, hogy a nagy korkülönbség ellenére (hogy pontosan  hány év van a testvérek között ez a filmben nem derül ki) nagyon szoros volt a kettejük kapcsolata. Juliette meg is fogalmazza, hogy Lea mosolya a börtönbeli látogatásakor visszahozta annak a kislánynak az emlékét, aki a húga volt, akit 15 éve nem látott.

Úgy tűnik, hogy Lea és férje, Luc kapcsolata is nagyon erős érzelmeken alapul, hisz ez a helyzet szilárd alapok nélkül könnyen megingathatta volna ezt a házasságot. Luc bizalmatlanul fogadja Juliette-t, aki 15 évet töltött börtönben, a fia megöléséért. Jogos a félelem, hisz nem tudjuk, hogy pontosan mi történt, Lea sem tudja, megkérdezné, de nem meri. Ez a titok hatással van Leára is, hisz nem mer gyermeket vállalni, más országból, Vietnámból fogad örökbe a pár 2 gyermeket. Ilyenkor mindig felmerül a testvérben, hogy mit örökíthet át a gyerekeknek. És természetesen a jelenben is hat, Luc páni félelme, mikor felmerül, hogy Juliette vigyáz a két kislányra.

Sokat fantáziáltak a filmklub résztvevői a börtönbeli létről, az újrakezdés lehetőségéről.

Hajdanán a bebörtönzés egyetlen célja az erkölcstelen viselkedés büntetése volt. Ez a szemlélet fokozatosan változott, jelenleg a börtön célja nem a testi-lelki kínzás, hanem a bűnt elkövetett emberek környezetből való kiemelése, az elrettentés, végül a társadalomba történő visszailleszkedés segítése.

A bűnelkövetők számára az egyetlen cél a túlélés, aminek része a saját szükségletek kielégítése és a veszélyes helyzetek elkerülése.

A börtönbe vonulással a személy elveszíti a függetlenségét, megfosztják a személyes tárgyaitól, egyenruhát köteles viselni, számmal azonosítják,  elszemélytelenítik.  Mindez megrengeti még a legmagabiztosabb ember önértékelését is.

A börtön belső világa teljességgel különbözik a kinti világtól. Az egyénnek igazodni kell a belső szabályokhoz, melyek eltérnek a kinti világ rendjétől. Gyorsan ki kell ismernie a hierarchikus viszonyokat, el kell helyeznie magát ebben a viszonyrendszerben. El kell sajátítani a börtönnyelvet, kapcsolatokat kell kiépíteni, fontos a belső barát, szövetséges.

Az elszigeteltség, a börtönbeli élet stressze a mentális betegségek kialakulásának kockázatát felerősíti.

Nagyon kifejezett lehet a bűntudat, mely a családdal szemben is megjelenhet. Hisz a családnak, a gyerekeknek is szembesülni kell mások előítéletével.

A szabadulás után szembesül az illető a kinti kapcsolatok fellazulásával, rosszabb esetben megszűnésével. A barátok eltávolodnak, a család átalakul, nem azt találja kint, mint amit otthagyott. Most a kinti világba kell beilleszkednie. Munkát kell keresni, feleleveníteni a régi kapcsolatokat, de a bélyeg rajta marad.

Juliette bűne fia megölése, a filmben hosszú ideig csak ennyit tudunk meg.

A filicídium (gyerekgyilkosság) nem köthető osztályhoz, gazdasági vagy társadalmi statushoz.

A szakirodalom 5 kategóriát ír le:

- nem kívánt terhességhez köthető,

- bántalmazás eredménye,

- elhanyagolás miatt következik be,

- partner által ösztönzött, vagy kierőszakolt filicídium,

- szándékos gyerekgyilkosság, az anya egymaga, ösztönzéstől mentesen cselekszik.

A háttért feltárva általában az tapasztalható, hogy ezek a nők minden esetben magukra hagyva érzik magukat, az érzelmi támogatás teljes hiányától szenvednek (Rita Linzer Schwartz, pszichológus).

Különleges helyzet a kiterjesztett öngyilkosság, mikor az anya úgy érzi, hogy a gyerekeknek is jobb lesz, ha magával viszi őket, mint itthagyva, kiszolgáltatottan. 

Jelen helyzetben másról van szó. A film végén beszél Juliette a tettéről. Kiderül, hogy a 6 éves fia súlyos, gyógyíthatatlan beteg volt, csillapíthatatlan fájdalommal küzdött. Juliette nem bírta ezt a szenvedést elviselni, orvosként az aktív eutanázia mellett döntött. Egyedül döntött, és egyedül cselekedett, a családot, férjét nem vonta be.

Ennek a döntésnek minden fájdalmát, bűntudatát egyedül viselte. Bűnhődni akart, ezért nem védekezett a tárgyaláson, nem magyarázkodott. Passzívan viselte tette minden következményét.  Úgy tűnt számomra, hogy ennek a döntésnek a hátterét a család, a férj sem értette. Az apja és az anyja kitörölte az emlékezetéből, a férje elvált tőle. Bár Leát is úgy nevelték a továbbiakban, mintha Juliette nem lenne, nem is lett volna, Lea megőrizte emlékeiben. A szabadulása után derül ki, hogy a szüleit nemcsak lélektanilag veszítette el, apja rákban meghalt, az anyja dementálódott, elveszítette az emlékeit.

Mi hozhat gyógyulást, feloldást? Kezdetben Luc apjának a némasága melletti kedvessége, nem ítélkezik, nem kritizál, csak meghallgat.  Michel közeledése, megértése, aki annak ellenére kezd barátkozni Juliette-tel, hogy tudja, börtönviselt.  Lea feltétlen elfogadása, bizalma. A gyerekek szeretete.  A film végén Juliette katartikus vallomása, mely megtisztulást hozhat – ez megjelenik a képi világban is, ahogy az eső mossa az ablakot. A korábbi kép, mely  egy álomban jelenik meg – Juliette bőrönddel a kezében sétál a semmiben, senki és semmi nincs ott, csak a végtelen üresség – a film végére átváltozik, szerető emberek veszik körül és Michel kérdésére tudja már azt felelni: itt vagyok.

És ez a vég mindenképpen reményt ad, és megerősít bennünk, hogy a kapcsolataink, kötődéseink oldhatatlanok, erőt adnak bármilyen nehéz helyzetben.